Azt mondják, a kutya és a gyerek bármilyen filmet elad. „Hát itt biztosra mentek” – hangzott el a vetítés előtt. Belle és Sébastien története könnyen belefulladhatna a cukiságcunamiba, ha Nicolas Vanier rendező nem tartotta volna olyan ügyesen féken magát. De mert bizony féken tartotta, ez a meseadaptáció nagyon is szerethető film lett.
Biztos a kockázat illusztrálása végett maradt benn az az egy perc, ahol a kutya lassított felvételen fut át a virágos mezőn szerelmes zenei aláfestés mellett. A hirtelen giccstől, mint egy pofontól, fennakad az ember szeme. Aztán elmúlik a vágószoba-szökevény jelenet, és folytatódik a sokkal visszafogottabb, sokkal okosabb film. A Belle és Sébastien elsősorban mese, és csak aztán bármi más – második világháborús történet, francia pásztoridill, remek randifilm –, de mesének szép és jószívű: azaz olyan, amilyennek a meséknek lenniük kell. Erre beülhetsz egy kisgyerekkel, és pompás karácsonyi ajándék lesz neki; nem fog gonosz nácikról álmodni utána, de nem is önti el holmi világtól idegen rózsaszín rajongás.
„Napjainkban sokkal több és karakteresebb cselekmény kell egy másfél órás filmbe, még akkor is, ha a nézők többsége gyermek” – mondta Nicolas Vanier, ezért került a filmbe egy hangsúlyos szál a háborúról és az ellenállókról, de a Belle és Sébastien még így is lassú tempójú, szép történet. A táj eleve mesebeli: olyan operatőri munka van a filmben, hogy csak ezért is megéri rácsodálkozni a nagyvásznon. Az égig érő csúcsok közötti zöld mezőkön kissé nosztalgikusan ábrázolt, de azért kemény pásztorok legeltetik a nyájakat, és persze hogy mindenki barátságos: más nem is illene a csodahegyek közé.
Ilyen háttér előtt szól a film először is a barátságról, aztán meg a kitartásról, önfeláldozásról és erőről. Mindezek tanító jelleggel ábrázoltatnak: semmi bonyodalom, semmi félreértés. Felnőttnek nagyon is egyszerű az egész. Gyerekek élvezhetik igazán, vagy olyan gyereklelkű felnőttek, akik szökőévente jutnak el moziba. Belle, a kivert kutya villámgyorsan összebarátkozik a szabad Sébastiennel (Félix Bossuet), és innentől nem is fenyegeti semmi a két vadóc barátságát, csak külső körülmények: hogy vadásznak a kutyára, hogy menekülőket csempésznek a hegyekben. A felnőtt világ bajai. Az utolsó iskola előtti évben féktelenül szaladgáló kisfiú megmarad szabadnak a gyermekvilágban.
E két univerzum között egyensúlyozik a film. A barátság tökéletessége és a háborítatlan hegyvidék a gyerekkort idézi. A nácik, vadászok, csempészek és szerelmesek persze a felnőttkort. Mármost hogyan illeszted össze a kettőt egésszé? (Az a válasz, hogy „kutyával”, nem ér.)
Úgy, hogy egyenes jellemeken keresztül, világos konfliktusokkal ábrázolod azt a történetet, amit egy kisgyerek még éppen hogy megérthet – de semmiképp sem nyomod el vele a megidézett gyerekkor varázsát. A Belle és Sébastien csak mérsékelten kalandos, épp azért, hogy el ne riassza kicsi nézőit. A felnőtt világot még mindig mintha kulcslyukon keresztül szemlélné. Óvatosan. Elvégre is minek komolykodni, ha futkározni is lehet egy hatalmas juhászkutyával? Hogy muszáj, muszáj – persze, iskolába menni is muszáj lesz. Meg dolgozni menni a film után. De nem ez vonz igazán, hanem a játék, felnőtt nézőként pedig a nosztalgia.
Mert a Belle és Sébastien igazából egészen olyan, mint amilyen filmekre a saját gyerekkoromból emlékszem. Tudsz ennél nagyobb bókot?
