Beszéljük meg!

Yasmina Rezát, a félig iráni, félig magyar, ám teljesen zsidó származású világhírű francia írónőt már 27 éves korától (1987-től) elhalmozták elismerésekkel, nyilván méltán, hiszen darabjait azóta játsszák a világ nyugati felén, Párizstól Bukarestig és Budapesttől New Yorkig. Tehetsége tehát nyilvánvaló, még akkor is, ha ez nem feltétlenül a mélyenszántó intellektualizmusban nyilvánul meg. Reza, bár Kafkát is fordított (éppen Polanski számára), alapvetően bulvárszerző, tehát olyan népszerű és szórakoztató darabok írója, melyek bár pontosan képesek megragadni bizonyos társadalmi vagy kulturális problémákat, azok csupán egy szórakoztató, de nem minden tanulságtól mentes történet apropójául, annak mintegy hátteréül szolgálnak. Az öldöklés istene című darab és film két felső-középosztálybéli házaspárt mutat be metsző pszichológiai és szociológiai pontossággal. A négy azonos társadalmi státuszú, ám teljesen különböző kulturáltságú, műveltségű és gondolkodású személyiség azért gyűlt össze az egyik pár lakásán, hogy megbeszéljék gyerekeik között történt, az apróbbnál azért picit komolyabb nézeteltérést, melynek néhány fog elvesztése lett az ára. A darab és a film ennek a kezdeti udvarias bájcsevejből némi átmenettel ordenáré részegségbe, és a szereplőknek önmagukból való teljes kibukásába forduló másfél órának a története, mely alatt mindenkiről kiderül, ki rejtőzik a társadalom felé mutatott kötelező álarc alatt.

Négy színész

[img id=342857 instance=1 align=left img]A bulvárdarabok jellemző sajátossága, hogy az elmesélt történet sekélyességét, vagy mondjuk úgy, "közérthetőségét" azzal próbálja kompenzálni, hogy bőven ad alkalmat bravúros (értsd: látványos) színészi teljesítményekre. Ha az adott előadásban van erre képes színész, akkor az él is ezzel a lehetőséggel – a darab már nagyot nem fog bukni. Itt egyszerre négy, azonos képességű, ám különböző temperamentumú és karakterű színészre van szükség, de ezért főjön a producer feje. Általában megoldják, mint ahogy megoldották nálunk a "Víg"-ben is és megoldotta Polanski is, a darab filmváltozatában. Nem mondom, hogy adaptációjában, mert tulajdonképpen szinte szöveghűen változatlan minden, csupán a helyszín került át az eredeti Párizsból a New Yorki Brooklynba, és értelemszerűen a nevek változtak franciáról angolra. Igaza van ebben Polanskinak, az amerikai film hegemóniájában könnyebben elfogadható a történet a mindenki számára jól ismert amerikai közegben, míg az eredeti francia körülményeket talán magyarázni kellene. És "pénztárbarát" sztárokat is könnyebb találni "odaát". A három Oscar-díjas (Jodie Foster, Kate Winlset, Christoph Waltz) mellett az eddig még "oscartalan", szegény Hofi Gézára emlékeztető küllemű John C. Reilly teszik is a dolgukat, ahogy ez elvárható. Talán csak a csajok rúgnak be túl gyorsan… Kis meglepetésre, Jodie Foster a szürkébb, mellőzöttsége okán frusztrált, ám dühösen öntudatos, wannabe írónője csupán profi módon rutinszerű alakítás. Winslet sikeres brókerfigurája szintén meglepő, főleg, amikor hirtelen nagyon részeg és nagyon közönséges lesz és sugárban hányja gyomra keserű tartalmát Foster figurájának ritka és drága képzőművészeti albumaira. Reilly szerepe szerint bumfordi és tahó, de hát ennek is kell lennie, Christoph Waltz viszont itt (is) lejátszik mindenkit a vászonról. Zseniális alakítást nyújt, hiszen leheletfinom, ám mégis bicskanyitogató cinizmusával, látszólagos érzéketlenségével, fesztelen fennhéjázásával úgy tud ebben a messze nem jelentéktelen kvartettben egyértelmű főszereplővé válni, hogy közben mégsem nyomja el a többi karaktert, sőt, mintegy kontrasztként segíti is őket.

Csak színészi jutalomjáték

A film azonban mégsem több egy minden pillanatában bravúros, elementárisan szórakoztató négyes színészi jutalomjátéknál. A rendezésben nincs igazán hiba, a darab nem igazán jó. Nincs íve. Túl sűrű és túl gyorsan vége van ahhoz, hogy a benne amúgy meglévő és maróan metsző társadalomkritikai él valóban vágjon. Egy kabarétréfánál vagy tinglitangli vígjátéknál azért persze, messze több, de Woody Allennél, vagy például Edward Albee-nál lényegesen kevesebbet tud a (középosztálybéli) emberi lélek bonyolultságáról. Ennek híján csak tükröt tart elénk. Amit megmutat, az azért pontos pillanatkép. A történet dramaturgiailag fontos telefonmotívuma viszont, a filmnyelv sajátosságainak köszönhetően, szimpla márkareklámmá silányítja a filmet a végén.

Kinek ajánljuk?
- Színészrajongóknak.
- A gyengénél erősebb gyomrúaknak.
- Akik látták a darabot színházban.

Kinek nem?
- Akik irtóznak az egy helyszínen, kevés szereplővel játszódó filmektől.
- Akik nem szeretik a veszekedős, kiabálós filmeket.
- Gyenge gyomrúaknak.

5/10