Egy csoport, melynek tagjai a hatvanas évek elején időről időre kivonulnak a természetbe, hogy a betondzsungel kádári tolvajnyelve helyett ősi, tiszta szavakkal szólhassanak egymáshoz.
Ők voltak a magyar indiánok, akik a várostól távol verték fel sátrukat. A történetüket feldolgozó Apacsok című darab az utóbbi évek egyik legeredetibb színházi bemutatója volt, mellyel Török Ferenc rendező a legismertebb - bakonyi - indiánnak, Cseh Tamásnak állított emléket. A Bereményi Géza és Kovács Krisztina drámájából készült nagy sikerű Radnóti színházi előadást vitték most filmre az alkotók.
A történet mit sem változott. Kis Horváth induló rendező nagyapja különös társaságáról akar filmet készíteni. Az ötletét elbíráló kuratórium egyik tagja azonban azzal söpri le az asztalról a filmtervet, hogy komolytalan, mert az 1956 után történt események - az apacsok törzsének megalakulása - kapcsán megfeledkezik a valóságról: miként szőtte át a síksági bölényvadászok életét az állambiztonság. Az ifjú rendező az igazság nyomába ered, s ezzel megrázó ügynöktörténet feltárásába kezd. Nagyapjáról és a Zebegényben gyülekező magyar apacs törzsről alkotott romantikus képét hamarosan beárnyékolja a konspiráció és a megalkuvás. Elkerülhette-e a titkosrendőrök figyelmét egy baráti társaság, melynek tagjai (régi) fegyverek és amerikai (indián) állampolgárok iránt érdeklődtek? Aligha, a törzs vezetőjét és varázslóját - filmrendezőnk nagyapját - államellenes tevékenységük miatt kihallgatják. A hatósági érdeklődés pedig emberéletet követel.
A fojtogató légkörű színielőadás a filmen sajátos alakot ölt. Egy abszurd angol vicc szereplője így kesereg: "Sajnálattal nézem a balett-táncosokat, amint lábujjhegyen kell fel-alá libbenniük az egész előadás során. Mire fel ez a kínzás? Miért nem vesznek fel inkább magasabb táncosokat?" Így sajnálkozik az Apacsok láttán a néző is. A színdarab hátteréül szolgáló vetített, (ál)archív indiánjeleneteket a filmben az előtérbe hozták, s e betétek felszabdalják a dialógusokat. Az absztrakció - hangsúlyosan színpadi díszletek között játszó kortárs indiánok - nem áll jól a mozivászonnak. Gauder Áron animációja a film keretezéseként látványos, de elhagyható lenne. Ami tehát építette a színházi előadást, rombolja a filmélményt, s a történet feszültsége tompul. A fityegő részletek, amelyekkel filmszerű hatást kívántak elérni, finomkodóvá teszik a mozit. Lábujjhegyen meg nehéz a nézőhöz osonni.
