Egy egyszerű bérház valamelyik amerikai városban. Lakói egyszerű emberek, kínai és indiai bevándorló családok, fura figurák, füves baráti társaság, macska mániás öregasszony, egy fiú, aki csak az egyik oldalára gyúr, a kiállhatatlan újságíró, és a joviális, filigrán alkatú, mindig illedelmes házmester. Ezzel az idillel kezdődik a történet, szereplői nem Orkok, varázslók, vagy hobbitok, de még csak nem is alienek. Egy mellettem ülő "kolléga" szerint infantilis fantasy, szerintem meg egy olyan film, amit mindenkinek ajánlok élettől való megcsömörlés ellen. Nekem konkrétan megmentette az életemet, Mese a tende (nem tünde), ezzel a történettel. Még akkor is, ha ez csak egy indiai rendező meséje. Megértettem, hogy a hitem a legfontosabb. A hit magában az életben. Hogy miért tart itt az emberiség, ahol, de megtalálhatjuk a kiutat. Hogy mindannyiunknak van célja, és minden cselekedetünknek van következménye. Hogy vannak, akik segítenének nekünk az életük árán is, csak ritkán vesszük őket észre. Minimális animáció, csak egy Ond, akinek fű a háta és piros szeme csak tükörben vehető észre, akitől való félelem tartja fenn a rendet a Kék Világban, és aki csak néha látszik és megeszi a gonosz újságírót. Mert minden hitetlennek ez lesz a vége! Szemben áll vele és nevet, mert azt hiszi, hogy nincs. És csak későn látja be, hogy tévedett.
