„Las Vegas egy vírus” – állítja a William Goldman (Maraton életre-halálra, Heat) regényéből készült, Joker címre keresztelt neo-noir, amelyben Jason Statham újra a drámai oldalát próbálja kidomborítani egy szerencsejáték-függő megoldóember szerepében.

A filmkritikusok körében megfigyelhető viselkedési forma, hogy divattá válik a jobb sorsra érdemes, karrierjüket erősen kezdő, ámde megújulni képtelen rendezők és színészek egyöntetű szidalmazása; lásd M. Night Shyamalan, Johnny Depp vagy éppen Nicolas Cage sorsát. De Jason Statham is hasonló cipőben jár: miközben bármikor lecserélhető egy Vin Dieselre, a recenzensi ítélőszék úgy kárhoztatja az akciósztárként elkönyvelt aktor szerepválasztásait, hogy közben visszasírja a Guy Ritchie-féle gengszterfilmek kedvelt figuráit. S bár csatlakozni tudok ehhez az értékítélethez, mégis azt vallom, hogy pontosan ezekben a helyzetekben érdemes közelebbről szemügyre venni, hogy mit is kommunikál a közönség felé szerepvállalásai segítségével egy világsztár.

Ellentmondásos például, hogy Jason Statham A feláldozhatók oszlopos tagja. Az első részben a 80-as, 90-es évek egyik akciócsillagának (Sylvester Stallone) nyeri el áldását, hogy vele egyenrangú partnerként vegye át tőle a stafétát. Másrészről e lépéssel egy olyan nosztalgiázó és búcsúzkodó színészgárdához csatlakozott, akik – illetve az általuk képviselt botegyszerű akciófilmes műfaj – számkivetetté váltak a hollywoodi álomgyárban. Nem véletlen tehát, hogy az akciótrilógiával párhuzamosan a brit színész is próbál eltávolodni a lesajnált zsánertől, s vegyük észre, hogy a karriernyitányt meghatározó gengszterfilmek felé közeledik. A gengszter-melodrámaként megfogható Kolibri-kód vagy a southern gothic bűnfilmekkel is rokonítható Harcban élve épp az identitásváltás lehetőségét kommunikálja. E filmek lényegi kérdése, hogy a főhős vajon meg tudja-e oldani fizikai összecsapások nélkül saját és környezete konfliktusait, képes-e maga mögött hagyni erőszakos múltját. A Parker – melynek címszerepében a gengsztertörténetek egyik legmegbecsültebb antihősének bőrébe bújik – más irányból közelít és a munkaadókkal szembeni függetlenséget hangsúlyozza: a film alapkonfliktusát az adja, hogy egy szerződésszegő (bűn)szervezet csatlósai megpróbálják rákényszeríteni a főhősre egy újabb munka elvállalását. Az akciósztár-skatulya leküzdése azonban egyelőre sikertelen, amit jelez, hogy a fenti filmek sem tudtak teljesen megszabadulni az akcióelemektől. Ezért válhat különösen izgalmassá, hogy Jason Statham legújabb filmje, a neo-noirhoz, tehát megint csak a bűnügyi műfajokhoz köthető Joker éppen a megszokott életvitelből való kitörés nehézségét tematizálja.

„Las Vegas egy vírus” – állítja a film kulcsmondata, s ha ez igaz, a Joker főhősét duplán megfertőzte a város. Nick Wild leghőbb vágya, hogy egyszer annyi pénzt nyerjen a Black Jack asztalnál, hogy a nyereményből maga mögött hagyhassa a kaszinók világát, s élete hátralévő részét az európai riviérákon való vitorlázásnak szentelhesse. Két tényező azonban rendre megakadályozza a vágyálom beteljesülését: egyrészről Nick szerencsejáték-függő, másrészről pazarul berendezte életét Nevada állam paradicsomában.

A Joker erényei közé tartozik a cselekmény köré szerveződő Las Vegas-kép, mely csak első látásra tűnhet sablonosnak. A kétes vagyonszerzés és az apró kölcsön kenyér-szívességek városa, ahol minden esemény a kaszinók körül forog, így aztán minden szereplő ismeri a másikat: szerencsevadászok és osztók, felszolgálók és testőrök, pitiáner gengszterek és elvhű keresztapák bratyiznak mindenütt. Ha pedig valami nem stimmel a játékasztalok vagy a szállodai szobák körül, bármikor legurítható egy fekete fólia az egyik félreeső raktárhelyiségben a véres példastatuálás érdekében. E sokszor látott világ – furcsa módon nem a Casino, hanem Paul Thomas Anderson A szerencse zsoldosai című elsőfilmje vagy a William H. Macy nevével fémjelzett A szerencseforgató jut először eszembe – Nick Wild otthona. A főhős papíron testőrként működik, a gyakorlatban inkább megoldóember, aki olyannyira kiismerte magát ebben a közegben, hogy mindenki tartozik neki szívességgel, ő is tartozik mindenkinek eggyel, s még a keresztapa (a karizmatikus Stanley Tucci) tiszteletét is kivívta. Nick Wild a kaszinók sakktáblájának meghatározó figurájává vált, így aztán betöltött szerepétől nehéz megszabadulnia, leginkább csak sodródik a megoldandó helyzetek árjával.

A sodródó és önsorsrontó főhőssel pedig meg is érkeztünk a neo-noir műfajához. E kétes megítélésű zsáner narratív- és stílusjegyeivel játszadozik a saját regényéből immáron másodjára forgatókönyvet készítő, kétszeres Oscar-díjas (Az elnök emberei, Butch Cassidy és a Sundance Kölyök) szkriptíró, William Goldman – korábban Burt Reynolds játszotta el Nick Wild szerepét 1986-ban. Játszadozik, mert a bűnös-mocskos, kiábrándító miliőt felrajzolja a főhős köré, ugyanakkor az epizodikus cselekményvezetés közben minduntalan aktivizálódásra motiválja antihősét. A közegábrázolás szabálykövető megoldása tekintetében figyelemreméltó, hogy a sablonokból összetákolt Las Vegas-képből meglepő módon hiányzik a csillogás, inkább a sivatagi miliő kiégettsége a meghatározó. Nagyszerű alkotói húzásnak tűnik, hogy bár a cselekmény karácsonykor játszódik, a meghitt ünnep jelenlétére csupán egy-egy Télapó-bábu vagy Mikulás-sapka utal. A másik oldalról szimpatikus szabályszegésnek tetszik, hogy a femme fatale-szerű prostituált (Dominik García-Lorido) pont hogy nem a pokolba taszítja a főhőst, sokkal inkább megadja számára a kezdő lökést a megtisztulás felé.

Az eddig leírtak alapján remélem, sikerült ígéretes filmnek kikiáltani a Jokert, hogy aztán jöhessen a fekete leves: vállalásait katartikussá nem, s átélhetővé is csak ritkán tudja tenni. A mozik raktárhelyiségeinek fekete fóliáját pedig a rendező számára kell leteríteni. Simon Westnek direktori pályafutása során eleddig csak egyszer sikerült igazán nagyot villantania, történetesen egy másik Goldman-szkript vászonra álmodásával, A tábornok lányával. Meghatározó stiláris kézjegy nélküli, a remake-keket (Ismeretlen hívás, A mestergyilkos) sem megvető iparosként azonban csak elvétve tud életet lehelni a tartalmas alapanyagokba. A Joker esetében az események folyását képtelen súlyozni, a kulcsgondolatok elvesznek a dialógusokban, vagyis a pontosan lefektetett hangsúlypontok hiánya miatt a semmibe vész az antihősben rejlő drámai él. Az életmódváltáshoz és a szenvedélybetegséggel való szembenézéshez egy komoly döntés meghozatala szükséges, ám e döntés a fináléra pofonegyszerűnek tűnik. Fájó mindez, mert így a forgatókönyv egyik kiforrottnak tűnő mellékalakja is elszürkül, a kaszinóvárosi vírusnak ellenálló „antitest-karakter” történetbeli létjogosultsága nem egy jelenetben meg is kérdőjeleződik. Holott A sebészből ismert Michael Angarano egyébként remekül hozza a tízdolláros tétekkel játszó, szerencsétlenkedő milliárdost.

De különösen szomorú a direktori stílustalanságot Jason Statham szemszögéből nézni, mert A Kolibri-kód után újra megadatott számára az akciósztárok skatulyájából való kitörés lehetősége, de egy bizonytalan kezű rendező miatt e próbálkozása is a süllyesztő homályába fog veszni. Hiába minimalizálták a Jokerben az összecsapásokat, hiába a finálé pozitív végkicsengése, a színészként egyébként helytálló Jason Statham újabb identitásváltó kísérlete a kritikusok jogos élcei közepette nem tud zajos sikert aratni. Nick Wilddal ellentétben a sztár a hollywoodi stúdiók sakktábláinak akciófigurája marad, s a Halálos iramban hetedik részébe már be is sorozták. Bár ha minden igaz, ott éppen az akciósztárságban lubickoló kollégákat (Vin Diesel, Dwayne Johnson) próbálja majd likvidálni antagonistaként.