LAST NIGHT

zene: Clint Mansell
kiadás éve: 2012
kiadó: Milan
játékidő: 26:09

Joanna (Keira Knightley) és Michael (Sam Worthington) egy fiatal New York-i pár, akik hosszú évek óta élnek együtt egy harmonikusnak tűnő házasságban, kapcsolatukat mégis próbára teszi, amikor egy partin a lány észreveszi, hogy férjével egy vonzó kolléganője, Laura (Eva Mendes) túl bizalmasan viselkedik. Joanna arra kezd gyanakodni, hogy Michael talán eltitkolt előle valami fontosat azokról a napokról, amikor egy másik városba szólította a munkája, ahová elkísérte Laura is. A meggyanúsított védekezése látszólag lenyugtatja ugyan a kedélyeket, ám másnap a férjnek egy újabb tárgyalásra kell utaznia kolléganőjével, a kétségek közt magára hagyott feleség pedig az utcán összefut egykori, véglegesen talán soha el nem feledett szerelmével, Alexszel (Guillaume Canet). Joanna és Michael így kapcsolatuk legnagyobb megpróbáltatásával szembesülnek: vajon érdemes-e az együtt töltött éveket elfeledve mindent kockára tenniük?

A "Tegnap éjjel" alapvetően egy színdarab is lehetne, mert a két pár mellett összesen három mellékszereplő kerül még a csupán néhány helyszínen játszódó jelenetekbe - az egyik közülük Griffin Dunne, Martin Scorsese "Lidérces órák"-jának főhőse, akinek karaktere hiába tűnik némileg hedonistának, mégis a legempatikusabb gondolatsor hozzá fűződik. Az iráni-amerikai rendezőnő, Massy Tadjedin (aki a szintén Keira Knightleyval futó "A fiók" című thrillert forgatókönyvíróként jegyzi) nehéz utat választott, hiszen egy párkapcsolati drámában sok újdonsággal már nem lehet szolgálni, ám neki mégis sikerül folyamatos feszültséget fenntartania azzal, hogy egészen a játékidő utolsó harmadáig lebegteti, a házaspár mely tagja lép előbb félre, vagy egyáltalán elveszti-e bármelyikük is a fejét. A két folyamatot váltakozva ugyan, de párhuzamosan, olykor egymásra rímelve láthatjuk. Noha igazából sem a férj, sem a feleség nem nyeri el feltétel nélküli szimpátiánkat, ám mivel ritkán látott módon életszerű, abszolút átélhető szituációkat kapunk, nem nehéz szorítanunk azért, hogy az egymás elől nem feltétlenül számításból elhallgatott dolgok és a hosszabb-rövidebb pillanatig tartó elgyengülés következtében két, egymást szerető ember még talán megmenthető kapcsolata ne a szemünk láttára roskadjon végleg össze.

A közreműködők közül - a kezdő konfliktus kirobbantójaként - Keira Knightley játéka a legerősebb, és ugyan Sam Worthingtontól nem kívánt elképesztő átélést a vágy és a hűség közt vergődő férj karaktere, viszont azt hozza, ami mindehhez szükséges. A másik oldalon sem rossz a helyzet: Eva Mendes sokadjára játszik szexuálisan túlfűtött, ám ezúttal nem is igazán gaz csábítót, amihez minden adottsága meg is van, így nem lehet játékában kritikus pontot találni, és szerencsére a francia exbarátot alakító Guillaume Canet is többet tud kihozni magából a kezdeti folyamatos vigyorgásnál. A színészek és persze a szkript jóvoltából egy lassú folyású, mégsem vontatott, emlékezetes, szomorú dráma született meg, aminek a hollywoodi sablonoktól messze eső lezárása eléggé megosztóra sikeredett. Ám mivel az életben is magunknak kell továbbgondolnunk az elkövetkezendőket, senki más nem mutathatja meg a legbiztosabb utat, ezért nem róható fel a rendezőnek sem, hogy nem erőlteti a konklúziót.

Clint Mansell az elmúlt években nemcsak a filmzenekedvelők rajongását vívta ki, hisz már a score-okkal nem különösebben foglalkozók is felfigyeltek olyan szerzeményeire, mint például "A forrás" vagy éppen a "Hold" aláfestése, de a hagyományosabb jellegű, nagyzenekart igénylő felkéréseket is tökéletesen képes megoldani, ahogy azt a "Szahara" alatt hallhattuk. A "Rekviem egy álomért"-hoz született, alaposan túlértékelt aláfestését viszont inkább csak az emlegesse a világ legjobb filmzenéi közt, aki azon a bizonyos, valóban remekül sikerült főtémán kívül bármi mást is fel bír idézni belőle, lemezen meghallgatni pedig már egyenesen erőpróba. A komponista számos különböző stílusban helytállt már, sőt a mai filmes világban kevesen művelik nála jobban a minimalizmust, mely nem annyira repetitív, mint például Philip Glass munkásságának jelentős része, épp ezért sokkal több ember számára befogadható.

A "Tegnap éjjel" méltatásából szándékosan maradt ki eddig a zene említése, de miként már annyiszor, úgy most is meg kell jegyezni, hogy kiemelt szereppel bír, mert még inkább mélységet kölcsönöz a képsoroknak. A leginkább Yann Tiersen egyes szerzeményeivel rokonítható score-t hárman adják elő: zongorán és csellón Randy Kerber, illetve Vanessa Freebairn-Smith, míg gitáron és basszusgitáron maga a szerző játszik. A mozi szokatlanul visszafogott, melankolikus aláfestést kapott, egyedül a dobbal és gitárral kísért, zongorára írt, a bolt előtti találkozáshoz készült "Streets of New York" lett egy kellemesen ritmusos, könnyedebb romantikus alkotásokat idéző darab. A többi track fő eszköze a zongora: a "First Movement" és a "Pillow Talking" kizárólag lassú játékára épül, ahogy az "Emotional Connections" és a "Dangerous Territory" is, csak e kettőben egy halk ambientes-gitáros alap van még jelen, míg a Michael Nymant idéző csellódallam és a zongorajáték duettjeként összeálló "Dangerous Territory"-ban pedig az elektromos gitár vijjogása kap hangsúlyos szerepet.

Számtalan filmben akad olyan pillanat, ami a már addig is figyelemreméltó történetbe egyszer csak berántja a nézőt. Ez velem itt a medencei beszélgetésnél történt meg, ami eleve az egyik legerősebb rész, de amit Mansell ez alá írt, az eddig 2012 legtökéletesebb és legcsodálatosabb darabja: ennél a szinte félénk, rendkívül intim és megható zongoradallamnál lenyűgözőbbet erre a hangszerre már talán nem is lehet írni. Bár a filmben instrumentális formában is megkapjuk, végül a lemezre csak a gitáros-énekes Peter Broderick énekével, "Final Movement (feat. 'Not at Home')"-ként került fel. Itt akad egy érdekesség: "Not at Home" címmel már a jellegzetes hangú Broderick is írt egy olyan, gitárral kísért folkos dalt 2008-as, "Home" című lemezére, melynek ugyanez a szövege, a dallam mégis némileg eltér. Bár ez is remek darab, ugyanaz az egyszerű, mégis sűrű dalszöveg Mansell zenei kíséretével még méltóbb, egyenesen feledhetetlen köntöst kapott.

Némi hiányérzetünk azért lehet, mivel az album még a félórát sem éri el, ezért helyet kaphattak volna rajta a produkcióban felbukkanó, jó ízléssel összeválogatott betétdalok is a Bat for Lashestől ("Daniel"), Mobytól ("Mothers of the Night"), az M83-től ("I Guess I'm Floating"), valamint az Explosions in the Skytól ("So Long, Lonesome"), hiszen mindegyik jobbnál jobb darab, sőt illenének is a lemez hangulatába. A "Tegnap éjjel" 2010-ben készült, és e dátum szerepel a CD borítóján is, ezúttal itt valószínűleg csak a zenei jogokra vonatkozik, mivel az aláfestést szélesebb körben csak a premier után úgy másfél évvel, 2012 márciusában kezdte el terjeszteni a Milan. A végleges értékelés előtt Clint Mansell szerzeménye lefutotta nálam a maga körét. Ugyan már első hallgatásra megkapta a fenti pontszámot, ám miután még kétszer végigpörgött, már szimplábbnak tűnt, nem éreztem annyira erősnek. Ám a film megtekintését követően végül minden szépen a helyére került: az aláfestés annyira hihetetlenül sokat tesz hozzá a mozihoz, hogy amint az véget ért, rögtön előkerestem az albumot. Ennél többet pedig nem is kívánhat egy score alkotója.