A hagyományos családmodell válsága egyre hangsúlyosabb motívum az amerikai filmben, elsősorban mégis a független filmesek vonzódnak a témában rejlő lehetőségek boncolgatásához. A szcéna alkotói műveikben előszeretettel vonultatnak fel egzisztenciális problémákkal küzdő, elsősorban az értelmiségi-középosztályt reprezentáló “átlagembereket”, akiknek az utóbbi időben sokszor még a felbomló családi kötelékekkel, illetve a megváltozó szülői szerepekkel is meg kell birkózniuk. Mostanában ráadásul a hivatalos kritika is előszeretettel tüntetett ki olyan alkotásokat, melyek a család átalakuló, de továbbra is alapvető fontosságú intézménye mellett tettek hitet. Az Utódok nemcsak témájával, de külalakjával és végkicsengésével is hézagmentesen illeszkedik a divatos trendhez, és akár A család kicsi kincse, illetve A gyerekek jól vannak egyenes ági leszármazottja is lehetne.

Alexander Payne rendező most is ugyanazt teszi, amit már korábban, a Schmidt története, illetve a Kerülőutak kapcsán láthattunk tőle: tetszetős képekben és finom humorral egy válságba jutott figura megváltástörténetét meséli el, de a nyugdíjas kockázatelemző és a sikertelen író után ezúttal egy családos ügyvédnek kell szembenéznie az eddig szőnyeg alá söpört problémáival. Bár Payne filmje kétségtelenül kedves, szépen kivitelezett és kifejezetten szerethető darab, komolyabb esztétikai vagy morális izgalmakat, eget vető újdonságokat mégsem tartalmaz. Az Utódok tulajdonképpen egy ezerszer elmesélt történet stílusosan kifényezett indie-reinkarnációja. Adott egy munkamániás apuka, aki a felesége balesete miatt kénytelen rádöbbenni, mennyire eltávolodott a saját lányaitól, ezért megpróbálja új alapokra helyezni a meglazult kapcsolatokat. Bár mindez első hallásra egy borzasztóan elhasznált alapötletnek tűnhet, Payne egy percre sem hagyja, hogy az újrakezdés és a szeretet fontosságát propagáló műve a délutáni matinéfilmek, illetve a tematikus szívfacsaró csatornák közhelyes szintjére süllyedjen. Sikeresen kerüli el a giccs és az olcsó filozofálás csapdáit, miközben egy igen egzotikus, kellemesen keserédes atmoszférát kever. A tragikus elemeket állandóan szatirikus humorba mártja, a kiszámítható alaptörténetet pedig több irányba is megvariálja. Képes érdekesen tálalni az ismert tanmesét, köszönhetően a rendkívül érdekes, Hawaii-i helyszínválasztásnak, az ügyesen felskiccelt figuráknak, illetve az őket életre keltő, remek színészeknek. Nemcsak Clooney pipálhat ki egy újabb kritikuskedvenc alakítást, de a gyerekszínészek és Robert Forster is brillíroznak.

Payne biztos kézzel tartja egyben a szálakat: megpendíti ugyan a házasságtörés, az eutanázia és az elmúlás témaköreit, de kizárólag az érintettek érzelmei, az események kiváltotta reakciók, és az ezekből induló interakciók érdeklik. Az anya balesete szélsőséges indulatokat vált ki a családtagokból, és Payne elsősorban azokra a rejtett folyamatokra és kapcsolatokra fókuszál, amik segítséget nyújthatnak a hozzátartozóknak a tragikus események feldolgozásában. Ezért tűnhet a maró szarkazmus, a kamaszos düh és a múlt makacs analizálása is a gyászra adott, hiteles válasznak – a rendező nem tudományos sterilitással analizál, hanem a családtagokat megrohanó, ambivalens érzelmeket próbálja felmutatni. Így kerülhet finom egyensúlyba az irónia és a tragédia, amely balansz a film legnagyobb erőssége, és amely csak a játékidő utolsó harmadára borul meg kissé a könnyes melodráma irányába.

Ezt a sajátos kettősséget a különleges helyszínek is tovább mélyítik, hiszen a burjánzó trópusi környezet és a kéklő óceán mindig kontrasztban áll a halál, az elmúlás állandó jelenlétével. Hawaii azonban nemcsak a kevert hangnem miatt fontos Payne számára, egyben a film legfontosabb motívumaként is használja: hősünk, származása révén ugyanis egy óriási, eddig érintetlen földterület örököse, és miközben megpróbálja egyben tartani családját (melyet különálló szigeteknek nevez), addig el kell döntenie azt is, mi legyen a hatalmas anyagi haszonnal kecsegtető birtok sorsa. Payne természetesen bölcsebb annál, hogy a "földi paradicsom" metaforáját mindenféle hatásvadász eszközökkel a szánkba rágja – az ősöktől kapott felelősség, az elveszett/megtalált éden, és a megmentett család közé rajzolt párhuzamok így még kevésbe lesznek közhelyesek. Ezt pedig nem tudja elrejteni sem az imponálóan kevert hangvétel, sem a jó színészek, sem a csodálatos Hawaii-i háttér.

Az Utódok valóban vicces és helyenként képes tényleg őszintén megérinteni a nézőt, az összképet tekintve azonban sajnos nem tud kibújni az amerikai függetlenekre manapság egyre jellemzőbb, néha kifejezetten fárasztó modorosság alól. Mióta a nagy hollywoodi stúdiók szakosított leányvállalataikkal elkezdték a kritikai (és így kereskedelmi) sikerre alkalmasnak gondolt művek szélesebb körű forgalmazását, a független alkotók között is kialakult egy olyan sajátos fogalmazásmód, melyet egyre többen követnek. Évről évre érkeznek azok, az elsősorban értelmiségi réteget célzó, erős tematikai és stílusbeli hasonlóságokat mutató "meglepetésfilmek", melyek ellentmondva az indie-szellemiségnek, egyre kiszámíthatóbbak. Az Utódok is hasonló problémákkal küzd: hisz hiába a jó színészek, hiába az egyedi humor és az alkotói invenció, ha a szokássá váló megoldások, a dagadó gitárzene és az egyre ismerősebb alaptónus nem tudja többé felfrissíteni a történet kliséit. Bár Payne kerüli a mesterséges adalékanyagok használatát, és „házilag” készíti el művét, az Utódok mégsem különbözik nagyon az iparilag előállított daraboktól.