Az év sci-fije! – bár tisztesen elcsépelték a frázist az utóbbi másfél évben, most kivételesen igaz: a kultikussá hype-olt Snowpiercer tényleg a zsáner legjobban összerakott alkotása az elmúlt időszakból.

2014. július elseje lesz a nap, amikor a világunk véget ér. Véget ér, de persze semmi sem változik a globális felmelegedés ellen gyártott CW7 bevetése után, ami egyenest a jégkorszakba buktatja vissza a Földet. Az emberiség nélkülözhetetlen találmányai, a hierarchikus kasztrendszer, a brutális diktatúra és a luxus transzporteszközök garantálják a túlélést, pár szerencsés és jó pár szerencsétlen ember számára. A túlélők a Snowpiercer (Hótörő) vonaton zakatolnak körbe-körbe a Földön, gazdagok az első-, munkások a másod-, a maradék meg a harmadosztályon, amely nyíltan idézi a koncentrációs táborokba tartó vagonok túlzsúfolt embertelenségét. „A guruló gettóban” több sikertelen lázadási kísérlet után Curtis ötli ki a legújabbat: célja, hogy elverekedje magát a Snowpiercert tervező és azt kiskirályként uraló Wilfordig, hogy ott…

…ki tudja, mi lesz, spoilerezni nem fogunk, a Snowpiercer legfontosabb tulajdonságát már úgyis lelőtték a rajongó kritikák. Nevezetesen azt, hogy ez a film jó, szépíteni nincs mit, a héttonnás hype után kizárólag csúfítani lehet rajta. Pedig csak a helyére kell rakni a dél-koreai fenegyerek, Joon-ho Bong angol nyelvű bemutatkozását, akinek nem az 1984-es francia képregényéből adaptált Snowpiercer, hanem a detektívthrillert meg az emberi természetbe plántált maradék hitet is szanaszét kapó A halál jele a mesterműve. A science fiction reneszánszának kamuzott, de többnyire csak akciófilm-sablonokat újracsomagoló hollywoodi trend fölé simán odakapaszkodik a Snowpiercer, és jobb is, ha a színes-szagos blockbusterkínálat, nem pedig a SF-klasszikusok felől nézzük, amik közé már gálánsan belőtték a filmet.

A műfaji szabályokat koreai közegbe adaptáló és azokat viccesen megpöckölő rendező most is egyensúlyban tartja az allegóriát és az akciót, de elsősorban székbe szögelő feszültségkeltésével, külön bejáratú univerzumot építő vizuális stílusával és a precízen sodort, a számítógépes játékok szintlépős taktikáját leképező narratívájával sorol be a hasonszőrű alkotások elé. Újdonságot csak a kimunkált koncepció hoz: a disztopikus, társadalomkritikus sci-fit egy száguldó vonatra helyezi, amelynek térbeosztása visszatükrözi a szociális mobilitás rigiditás törvényeit. Mert a szállítási eszköz, mint sok minden a filmben, beszédes metafora: a vonat, és a hős útja a társadalmi osztályokon keresztül a haladás illúzióját kelti, pedig ahogy a Snowpiercer is körbe-körbe rohan az önfenntartás érdekében (örökmozgó motorja így termel energiát), úgy a kasztrendszer, illetve a lázadások és azok leverésének is egyetlen célja a létező rend fenntartása.

A Snowpiercer sokat markol és sokat is fog, de még így is kipereg Joon-ho Bong kezei közül a finálé csavaros mondanivalója. Filmjében nem kevesebbre vállalkozik, minthogy a totalitárius rendszerekkel foglalkozó letargiascifik komplett gondolatvilágát egy kétórás, akciódús filmbe sűrítse. A kisemmizett, tudatlanságba rúgott szegények és a hedonista, magukat kábító gazdagok közé feszített kontraszt mellé gyorsan felsorakozik a Zöld szóját (Soylent Green) idéző, mosléketetésre építő élelmiszeripar kritikája, vagy a gyerekek agyát gondosan és alaposan átmosó propaganda szatírája. A sorból Joon-ho Bong kedvelt témája, az emberi természet elzüllése sem maradhat ki, amit az esztétikus erőszakorgiájáról hírhedt dél-koreai zsánerfilm (egyik) mestere elsősorban pazarul koreografált harcjelenetekben boncolgat.

Kétségtelen, hogy a direktor epefekete abszurdból és látványos akciójelenetekből gyúrt, szociálisan és műfajilag is roppant érzékeny stílusából tett engedményeket a nyugati közönség felé, de az izmos erőszakepizódokkal most sem spórolt. Főleg a hollywoodi filmekből kisöpört, bevállalós összecsapásokba fecskendezett fekete humor működik jól, mikor a lázadók és a maszkos rendfenntartók összecsapása előtt utóbbiak egy méretes ponttyal festik véresre baltájukat az éhező gettólakók előtt, majd a harc közben mégis egymás mellett pihegnek az ellenfelek, mert a jéghegyeket széttörő vonat rázkódása miatt ideiglenesen szüneteltetni kell a csatát. Ráadásul a harcok során felbukkanó morális döntések súlya (a barát megmentése vagy a nagyobb cél elérése a fontosabb?) is sokkal átélhetőbb, mint a borúlátó disztópiákból az elmúlt évtizedek alatt már sokszor kihámozott társadalom- és emberkritikus felhangok.

Mivel egy keréken száguldó metaforába helyezi vértől és cinizmustól csatakos történetét, a filmnek a valóságtól minél messzebbre emelt elemei működnek a legjobban, például az egyöntetűen méltatott Tilda Swinton gerinctelen, hatalomnak nyaló karaktere, aki teljesen eszehagyott monológjaival („Legyetek cipők! Én kalap vagyok!”) frappánsan érzékelteti a rendszert szolgáló alattvaló őrületét. A szereposztás egyébként is üt, Chris Evans borostásan, leharcolt kiadásban sokkal jobban fest, mint Amerika Kapitányként, John Hurt a kötelezőt hozza az öreg bölcs kerekesszékében, ahogy Jamie Bell is a jólelkű, naiv sidekick szerepében. A színészek megbirkóznak azzal a kevés karakterinformációval, amit a forgatókönyv rájuk oszt – csak Evansnak jut alaposabban körüljárt, drámai háttértörténet. Joon-ho Bong inkább a nyaktörő fordulatokra, a vonatkocsinként eltérő látványvilágra, a videójáték-logika által szavatolt meglepetésekre, a dél-koreai erőszakfilmek ékes túlzásaira és rengeteg kipróbált – és működő – sci-fi klisére építi filmjét.

Ez így gyorsan felsorolva is impozáns lista, amit végül Ollókezű Harveynak, a film amerikai forgalmazójának sem sikerült megnyirbálnia, aki eredetileg 20 percet akart kinyesni a filmből. Ezzel a botránnyal viszont olyan reklámot csapott a Snowpiercernek, hogy az menten kultfilmmé nőtte ki magát. És ha ez nem is elég a magyarországi vagy a romániai forgalmazóknak, a TIFF-en moziban is lehet látni a filmet, amely ha a sci-fi nem létező reneszánszát nem is tudja, de a dél-koreai műfajfilmét azért jól képviseli a nyugati közönség előtt.