A Lazarescu úr halála olyan sötétségű mélységekbe vezet, amit nem szoktunk meg mostanában filmvásznon. Pedig érdemes hozzászokni - már amennyiben a néző épp Cristi Puiu 153 perces opuszát választja munka utáni pihenésül? - , ugyanis a szerző a film folytatását további öt részben tervezi elkészíteni. A "Stories From the Suburbs of Bucharest" első darabja máris több, mint figyelemre méltó, és jegyezzük meg jól a rendező nevét, ugyanis a 2004-ben Berlinben a legjobb rövidfilm díját elnyert film szerzője (Cigaretta és kávé), illetve jelen alkotását többek között a Cannes-i, Koppenhágai és Chicagói fesztiválok is díjazták.
A film dokumentarista stílusa jár azzal az elkerülhetetlen következménnyel, hogy nézője képtelen kivonni magát hatása alól. Mindegy az, hogy vevő-e a fekete humorra avagy sem, melybe a történet ágyazódik - nincs ember, akit ne érintene meg Lazarescu úr és az ő halála - a téma valamennyiünk számára érvényes volta miatt. A bácsi nem pici, aranyos, szeretnivaló öregember, akinek magányos haláltusáján sírunk-rívunk végig, öntudatlanul is őszintétlenül, egy rózsaszín történetet. És ha már színárnyalatban kellene megfogalmaznom a filmet, akkor talán valamennyi színt belekeverném - hogy végül fehéret kapjak, azaz a tisztaság színét, talán valahogy így tudnám színben elmesélni a Lazarescu úr halálát, ha már szavakkal nehéz.
Meg nézni is nehéz, megvisel, a halhatatlanság egyébként konstans illúziójának elvétele hatalmas terhet ró a néző vállára. Hiszen amúgy is tudjuk, mi lesz a vége, a cím már az első támadás gyengén felhúzott falaink ellen. Lazarescu úr akár közönyt is kiválthatna belőlünk, de nem fog. Története egyetlen éjszaka, egy rosszullétet követő, egyik kórházból ki, a másikba be vezető kanosszajárás: egy tragikus, banális, röhejes, taszító és mindezek felett, fájdalmasan emberi történet. Azt gondolom, így kell a halálról filmet készíteni: ellentmondást nem tűrően, őszintén. Tisztán.
