zene: Deep Forest
kiadás éve: 2000
kiadó: Sony International
játékidő: 48:41

1918-ban, az első világháború vége felé egy francia katonai hajó köt ki egy Polinéziához tartozó kis szigeten. Kapitánya, Alfred De Morsac (Thierry Lhermitte) hamar összebarátkozik a sziget ifjú hercegével, aki megmentőjének tekinti őt, a szigetet ugyanis a hivák törzse tartja ellenőrzése alatt - őket pedig a pénzéhes Lefévre parancsnok (Francois Berléand) irányítja. A megmentőnek hitt kapitány azonban menekülni kényszerül...
A filmet itthon nem adták ki semmilyen formában, és hazai tévécsatornákon sem futottam bele, így csak francia nyelven volt alkalmam futólag megismerkedni vele, és a látottak alapján ez a felszínes megtekintés a jövőben sem fog változni. Szikrázó vagy humoros párbeszédekről ezért nincs módomban beszámolni (maximum arról, hogy a szereplők többet üvöltenek egymással, mint egy Koltai Róbert-filmben, és ez pontosan olyan szörnyű, mint amilyennek hangzik), de legalább képet kaptam arról, hogy miként passzol az általam eddig csak lemezről ismert Deep Forest-zene a képekhez. Sehogy.

A francia Eric Mouqutet és Michel Sanchez duója 1994-ben lett ismert, a két évvel korábbi, cím nélküli lemezük "World Mix"-re átkeresztelt (és remixekkel kiegészített) újrakiadásával. Ezen elfeledett vagy sosem ismert népek, törzsek anonim énekeseinek dalait - azok nem hivatalos segítségével - öntötték modern formába úgy, hogy az autentikus énekeket hangmintaként használva, egy teljesen új megközelítést generáltak. A debütálásként számon tartott '94-es kiadvány (aminek legismertebb felvétele a "Sweet Lullaby") Grammy-díjat kapott, ezzel jelezve a két zenésznek, hogy jó úton járnak. Noha már ez egy eredetinek nevezhető ötlet volt, az igazi népszerűség akkor rohanta le őket, amikor megjelent a "Boheme" című lemezük, európai népzenékből merítő felvételekkel, Sebestyén Márta közreműködésével. Ezt még három CD és egy "Made in Japan" című koncertalbum követte, majd több kiadvánnyal nem jelentkeztek.

A Deep Forest tevékenysége kétségkívül megosztja a zenekedvelőket. Akad például, aki nem sokkal tartja őket jobbnak a gátlástalan hullarablóknál. Vélekedésük szerint mindazt pénzzé tették, amit csak találtak, nem törődve azzal, hogy az eredeti dalok nem kifejezetten ilyen célból születtek. De mindezt nézhetjük onnan is, hogy valamiképp szélesebb publicitást adtak ezen műfajoknak és előadóiknak. Az megint csak más kérdés, hogy ők erről nem feltétlenül szereztek tudomást, ráadásul honoráriumot vagy jogdíjat pedig még akkor sem adtak volna nekik, ha az esőerdőben egymást érnék a bankok, ahol számlát nyithattak volna.

Sanchezék az általában amatőr dalolászók énekét tulajdonképpen speciális hangszernek, rosszabb esetben szimpla effektnek tekintették. Nem volt ritka eljárás, hogy ami eredetiben egy dzsungelbéli törzsi ének volt, azt darabokra szaggatták, majd zenei programokkal dolgozták meg, illetve tradicionális hangszerekkel színesítették őket, így hozva létre olyan kollázsokat, melyek összevissza szövege néhol valójában halandzsaként hatna, ha értenénk őket. Forrásaik közt megtalálhatók voltak régi népzenei gyűjtemények részletei, ezen album megszületéséhez például a Tahiti és Huahini szigetek egy-egy kórusát vonták be. Ennek a nagy gyűjtögetésnek, zenei archívumokból dolgozásnak azonban megvoltak a maga árnyoldalai, ahogy az hazánkkal kapcsolatosan is kiderült. A "Boheme" egyik felvételének ("Freedom Cry") kesergő énektémáját egy magyarországi amatőr cigány énekes adja elő, amit sok évvel korábban egy belga gyűjtő rögzített. Foresték az ő gyűjteményében akadtak rá, majd használták fel, ami dalnokunk örököseit nem kápráztatta el, és egy hosszú pereskedés vette kezdetét - ezt az incidenst Salamon András 1996-os "Huttyán" című dokumentumfilmje is kivesézi.

Több filmben is hallhattuk már a Deep Forest valamely felvételét. Ezek legjobb darabja, a Peter Gabriellel közös "While the Earth Sleeps", mely a kiváló "Strange Days - A halál napjá"-hoz, James Cameron méltatlanul ismeretlenül maradt vállalkozásához készült, míg az örökös punk Fairuza Balk a "Nightingale"-re táncikált Dr. Moreau szigetén. Azonban egész estés filmhez egészen "A Csendes-óceán hercegé"-ig nem szereztek semmit. Ennek francia bemutatójával nagyjából azonos időben jelent meg a filmcímet csak jelzésként hordozó "Pacifique", amin kívülről semmi sem jelzi, hogy egy film aláfestéséről van szó (belülről viszont megkapjuk annak széthajtogatható poszterét, a soundtrackborítók világának nagy rejtélyét: ha kirakod a falra, nincs többé borítód). Ezt az alkotók egy újabb soralbumnak tekinthették, amit az is igazol, hogy nem egészen azt halljuk az albumon, amit a moziban, mert a képek alatt szóló szerzemények némely ponton teljesen eltérő variánsban kerültek a CD-re.

Ahogy feljebb már céloztam rá, a zene kifejezetten idegenül hat a filmben. Ha ilyet tapasztalunk, az nem ritkán fricska vagy a sablonok bátor felrúgása az alkotók részéről, de ezúttal nem erről van szó. Craig Armstrong ("Doktor zsiványok") és Bruno Coulais ("A vágy forradalma") szóban forgó művei ugyan szándékosan nem illenek a filmbeli kosztümös korszakba, de egy idő után mégis elfogadta őket valamiért az ember - mondjuk azért, mert érdekesek és szokatlanságukban is tetszetősek voltak. Itt viszont a zene mindvégig kilóg a képből, ráadásul akad olyan pont, ahol kifejezetten rossz. Gondolok itt például a "Le Veuve Furieuse" című trance-es puffogásra, amit az alkotók olyan hatásosnak tartottak valamiért, hogy az egyszerűség kedvéért nagyjából az összes menekülős rész alá bepakolták egyben vagy részeit.

A főcím és a stáblista muzsikája felcserélt sorrendben került a CD-re. A legjobb darab, a lassú zongorás kompozícióba kevert, erőteljes haiti kórusos nyitány ("Pacifique") tökéletes a lemezre indításnak, a mozgóképben viszont pont a stáblista alá került. Ugyanakkor az etnodiszkós jellegű, egyébként jól sikerült "Ouverture Huahine" (mely a fenti Peter Gabriel-es nóta testvére lehetne) esetében teljesen elhibázott ötlet volt a film főcíme alá helyezés, hiszen lendületessége durván üti a szigetről ekkor felvonultatott légifelvételeket és állóképeket. Tehát már a mozi első percében feltűnővé válik, hogy mennyire nem passzol hozzá a zene, mennyire zavaróan modern oda, ezért sehogy nem jön át a rendezői szándék; az egész inkább illene valami ma játszódó őserdős vígjátékhoz, mint egy kosztümös kalandfilmhez.

A Deep Forest lemezeire jellemző, hogy bár stílusukat inkább a kísérletezőbb elektronikus, mintsem a világzenei skatulyába lehet helyezni, technikaimádatuk azért többnyire nem ment a fogyaszthatóság rovására. Ezúttal sajnos átestek a ló túloldalára. A "Le Reveil De Barnabe part 2", a puttyogó "Execution", a Vangelis stílusát idéző kórus énekét fárasztó ritmussal hatástalanító "La revolte" egyaránt gyenge (annak ellenére, hogy az elsőben találunk olyan hangmintát is, mely tipikusan Deep Forest-védjegy, csak éppen az ilyesmik korábban igényesebb körítést kaptak), ahogy a "Night Village"-et is csak a fülbemászó zongoratéma menti meg attól, hogy a lüktető elektronikus ütemek maguk alá temessék. Van azért jobban sikerült darab is: a "La legende Part 2" ismét sikeresen veti be a haiti kórust, míg az egzotikus vokállal dolgozó "Huahine Reggae" egy lazulós ibizai vígjátékot idéz. Hallhatunk békés trackeket is, mint a napfelkeltés hangulatú, furulyás "Le baiser", a "L'lle Invisible" (mely az "Ouverture Huahine" zongorás variációja), vagy éppen a szintetizátorra írt "Tefaora ne croit pas la legende".

Ma már egyre több elektronikus zenei előadó vagy formáció (például: BT, a Massive Attack, a Daft Punk, az Air vagy a The Chemical Brothers) próbálkozik meg a filmzenével, rendszerint sikeresen. A Deep Forest teljesítménye azonban felemás lett, hiszen a film alatt nem működik a zene, önmagában sem nevezhető kötelező hallgatnivalónak, ám a játékidő mintegy felének kihajításával mégis korrekt muzsikát kapunk. A mozi nézése során nehezen alkothatunk fogalmat a lemezről, ugyanis pont az élvezetesebb részekből emeltek be a jelenetek alá kevesebbet. Az is elmondható, hogy főleg a főcím és a stáblista alatt hallható felvétel lett emlékezetes, míg a maradék olyan töltelék, amelyben akad jó és rossz is. Szerencsére az előbbiekből találunk annyit, hogy mégse érezzük eltékozoltnak azt a szűk egy órát, amit az album hallgatásával töltöttünk.