A repülés még ma is izgalmas, kalandos, félelmetes dolog. Egy repülőszerencsétlenség pedig olyan téma, ami biztosan behozza a nézőket a moziba. Különösen, ha egy viszonylag szerencsés végződésű katasztrófáról van szó, és egy hős pilótáról, aki csodával határos módon teszi le a gépet. Az ezzel a fedősztorival behúzott nézők viszont csalódni fognak: a Kényszerleszállás nem a repülésről szól, nem egy katasztrófáról, még csak nem is egy hős pilótáról. Hanem a függőségekről.
A "hős pilóta" ugyanis ezúttal csak mellékesen pilóta: a fő tulajdonsága az, hogy alkoholista. Az ittas vezetés pedig még közúton is büntetendő – ha pedig lezuhan egy repülő, ott ízekre szednek mindenkit, és a halálesetek meg a kár miatt azonnal ráhúzzák a vizes lepedőt bárkire, aki kicsit is "gyanús". Pilótánk, Whip Whitaker (Denzel Washington) elsőre nem kelt sok gyanút, mindenki hősként ünnepli bravúros manőveréért – még a nézőnek sem esik le egyből, hogy nem csak a nagymenőséggel járó lazaságról van itt szó, hanem komoly szenvedélybetegségről. De aztán szaporodnak a jelek, és előbb a néző ismeri fel, hogy baj van, aztán főszereplőnk barátai és ügyvédei is. Whitaker kapitánynak azonban még ekkor sem esik le, mi is a szitu – ahogy az sajnos lenni szokott, az alkoholisták nagyon ritkán ismerik el, hogy ők valóban azok.
Ha kicsit tágabban nézzük, van itt szó másféle függőségekről, szenvedélybetegségekről is, Kelly Reilly drogfüggő nőt játszik, aki elérve a gödör fenekét megpróbál kimászni, és egy ideig a kapitány partnereként teszi ezt. Sőt, még nyitottabban nézve a repülés és szép női testek iránti szenvedélyt is bele lehet látni a filmbe – de talán jobban tesszük, ha csak a "Sárga Sátánnal", az alkohollal foglalkozunk. Ahogy azt már Jack London is megírta, az alkohollal az egyik nagy probléma a könnyű elérhetősége, sőt, a menősége. Hiszen a vagány pilóta imidzséhez nagyon könnyen hozzátartozhat a kemény ivás, és lehetetlen úgy leszokni, hogy a férfias életvitel során lépten-nyomon belebotlik az ember a piába. Egy sör a tévé előtt, a teli minibár a hotelban, a szupermarketek polcai – mind mind kísértést jelentenek hősünknek, aki hol ellent tud állni, hol elbukik.
Vergődését borzongó háttal figyeljük – ebben nagy szerepe van Denzel Washingtonnak, aki két Oscar-jelölést is kapott, megérdemelten. Bár a végére talán megunjuk a kicsit túlhasználódó eszközeit, de ez nem annyira az ő hibája, hanem a rendezőé: Zemeckis remek arányérzéke ezúttal csődöt mondott, egyszerűen túl hosszú ez a film ahhoz, hogy ne fásuljunk bele. Igaz, ez a 138 perc nagyszerűen átérezteti a soha véget nem érő, lefelé tartó spirált, amit az alkoholizmus jelent, de nem ad annyi pluszt, hogy ez elég legyen. Főleg, hogy a végén tipikus hollywoodi tanulságlevonással és szirupossággal végződik – ez sajnos lehúzza az amúgy igen színvonalas drámát, amivel addig Zemeckis a markában tart minket. John Goodman utolsó megjelenése is kilóg már a filmből – világos, hogy kellett egy kis humor a nagy mélydrámázásba is, de egy ennyire különálló jelenet már túlzás, nem lett volna kár érte, ha a vágóolló könyörtelenebbül bánik egy kicsit az amúgy tényleg színes figurával.
Senki ne várjon tehát repülős- vagy katasztrófafilmet, bár persze előfordulhat, hogy kevésbé lesz kedvünk felülni a gépre következő repülőutunk alkalmával, a lezuhanás maga ugyanis nagyon szuggesztívre sikeredett. De ami jobb, hogy egy pillanatra talán elgondolkodunk, mikor legközelebb a pohár után nyúlunk. Mert az alkohol ugyan kultúránk része, de akaraterő kell hozzá, és – mint arra a film rámutat – ebből általában többet tulajdonítanak maguknak az emberek, mint amennyi tényleg van.
Értékelés: 7/10
