Ráfért már egy kiadós stílusparódia a gombamód szaporodó szuperhős-filmekre! Matthew Vaughn alkotása ötletes és eredeti újragondolása a divatos műfajnak, bár néhol lehetne merészebb is, a képregény brutalitásán és cinizmusán ugyanis finomítani kellett.
Vitán felül áll: a képregényadaptációk korát éljük. A színes füzetecskék mámorító forráskultúrája gyakorlatilag végtelen - ezért is fordulhatott elő, hogy Vaughn gondolt egyet, és egészen a művészeti ágazat legironikusabb bugyraiba hatolt le, hogy parodisztikusra hangolt komédiát faragjon a zsáner komor mítoszkincséből. Mark Millar nyolc (!) számból álló, Kick/Ass címet viselő minisorozatával próbált mosolyt kanyarítani az arcunkra. És milyen igaza volt! Kicsit unjuk már az örökös témákat, az eposzi építkezést, a lelki nyavalyák és görög sorstragédiákba illő jellemferdülések soha ki nem ürülő tárházát, nem? Vaughn pedig egyszer már tisztességgel levezényelt egy kosztümös fantasy-t (Csillagpor), az tehát sejthető volt, hogy a rohamosan terjedő alműfajt is stílusosan és kegyetlenül pofozza majd körbe, a HA/VER nem is okoz csalódást: szórakoztató, jópofa és hűen őrzi a forrásanyag erényeit, bár az alkotók talán túl szorosra húzták a nadrágszíjat, amikor Millar obszcén stílusvonásait kellett (volna) vászonra böffenteniük.
Az viszont fontos erény, hogy szinte teljesen megtartották az eredeti történetet: Dave (Aaron Johnson) ügyetlen tinédzser, akinek sosem jön össze semmi. Barátaival együtt folyton a képregényboltok polcait túrja, meghajol az utca törvényei előtt, és az esélytelenek nyugalmával álmodozik az osztály legmenőbb csajáról, Katie-ről (Lyndsy Fonseca) - amíg be nem sokall, és egy világhálóról rendelt búvárruhát magára öltve meg nem teremti a magányos igazságosztó, Kick-Ass alakját. A háztetőkön esetlenül bukdácsoló, kudarcot kudarcra halmozó kamaszfiú internetes látványossággá növi ki magát, de amikor összeakasztja a bajszát a helyi alvilág királyával, D? Amicóval (Mark Strong), csak két pokolian magabiztos és hihetetlenül brutális "valódi" hősre számíthat: Big Daddy-re (Nicolas Cage) és karateművész lányára, Hit Girlre (Chloe Moretz). Furcsa triumvirátusukhoz D'Amico fia, Chris (Christopher Mintz-Plasse) is csatlakozik, de a kis csapat nem várt nehézségekbe ütközik...
Vaughn helyesen ismerte fel, hogy Millar posztmodern képregényének ruganyossága, eszement frivolitása és önreflektív szemlélete teljességgel nagyvászonra való. Bölcsen megtartotta a főhősi narrációt is, ami a történet előrehaladtával folyamatosan nyitogatja a parodisztikus önreflexió zsilipjeit. A HA/VER ugyanis nem egyszerű kifigurázása a megcsontosodott hőstoposzoknak, egy metafiktív dimenzió keretein belül folyton reagál is a műfajra (általában gúnyos formában), s egyúttal saját keletkezésére, szabálykészletére, történetvilágára. Kicsit hasonló módon teszi ezt, mint a nemrég bemutatott Pokoli édenkert (kritika itt), amely az amerikai thrillerek ósdi eszköztárát tűzte nyársra, ám a HA/VER-ben popkulturális utalások egész rendszerét érleli ki a szeszélyes főhősi elbeszélés. Persze a kulturális kódokba a készítők állandó jelleggel üzenetértékű humort rejtettek: a Youtube-generáció, a manapság divatos közösségi portálok zamatos és éles szatírája rajzolódik ki előttünk, ahol a hősök a MySpace-en keresztül tartják a kapcsolatot rajongóikkal, ujjongnak az örömtől, ha kalandjaikat feltöltik az internetre, és kizárólag laptoppal érintkeznek a külvilággal.
Szinte tökéletesen adaptálódtak a képregény figurái is, a szuperhősök között pedig ősi szerepmintákra ismerhetünk. Kick/Ass-t egyértelműen Pókember ihlette, Big Daddy és Hit Girl duóján pedig a V mint vérbosszú "polgárőr" hősének öntörvényűsége érződik, de még a Batman-univerzum Robinja is megidéződik Chris hős-alteregójának, Red Mistnek a dizájnolásában (arról nem is beszélve, hogy Big Daddy egyértelmű főhajtás a Denevérember előtt - a szerk.). Ezek a flúgos alakok otthonosan lakják be a bűnös nagyvárost, amely megjelenítésében szinte realisztikus, eltekintve néhány steril irodabelsőtől és giccsesen villódzó neonfelirattól. A vagány viseletű Hit Girl a történet legeredetibb karaktere: az alig tízéves hőspalánta hihetetlen agilitással rúgja szét a gengszterek valagát, míg marcona testőröket, s keménykötésű négereket nevez "punci"-nak. A hősábrázolás egy területen azonban mégis csorbát szenved: sajnos Vaughn kicsit visszatáncolt a Millar teremtette posztmodern cinizmustól, amennyiben főhősünk, a mikrofon-frizurájú pancser végül szükségszerűen divatmagazinból kivágott szerelme karjaiban köt ki. Nem fér a fejembe, miért kell folyton az agygyaluló tinifilmek konklúzióját erőltetni: lehet hülye a hajad, kiröhöghet az egész osztály, szarhat a fejedre egy galamb az utcán, még szuperhősi karrieredet is gallyra vághatod, a végén úgyis hálószobába cipelheted az áhított nőt, és kukoricát majszolva gyönyörködhettek a vérvörös naplementében. A képregény bizony sokkal bátrabban boronálta el a befejezést, magasról tojva az obligát hősromantikára.
Sajnos Vaughn a Millar-comic másik fontos hívószavát, az abszurd brutalitást is csupán finomítva inkarnálta filmjébe, pedig az eredetiben olyan pergő kaszabolásokkal, vérbő csonkításokkal és kegyetlen lövöldözésekkel mázolták tele a zsúfolt képkockákat, hogy még Tarantino is megnyalná mind a tíz ujját. Persze ne legyünk telhetetlenek: Vaughn bizonyára nem játszadozhatott minden következmény nélkül a korhatár-besorolással, hiszen szemmel láthatóan a fiatal generációnak (is) szánta/szánták a HA/VER-t. Néhány terepen emiatt bizony meg kellett alkudnia a trendekkel, de ettől a produkció még működőképes, szellemes és a maga nemében tabudöntögető is. Jöhet a következő rész!
