A katalán rendezőnő új filmje a "jóindulatú, becsületes" mozidarabok minden szívbéli hibájával és humánus célzatú erkölcsiségével szembetűnően fogyatékos. De hadd mondjam gyorsan: szívből ajánlom, érdemes végignézni.
Nemcsak azért, mert a férfihőst alakító Tim Robbins nem akárki, és nemcsak azért, mert a rendező előző, csendes sikert arató filmjének (Az élet nélkülem) főszereplőnője, Sarah Polley megint kiváló egyáltalán nem könnyű szerepében.
Óceánhullámok verte olajfúró torony önmagába zárt senki földjén vagyunk: itt mindenki idegen, itt mindenkit a jeges tenger vesz körül. Az elején talán Almodóvar Belső tengerét idézi a megégett, béna férfi alakja, olthatatlan életszeretete - ez azonban felszíni párhuzam: e mozinak Almodóvar producere, és nem alkotója.
A cím ("szavak titkos élete") valahogy Paolo Coelho hamisságaira rímel, és története is inkább Coelho kimódolt, közhelyes lélektanára hajaz, mint Almodóvar kimódoltan bizarr eredetiségeire. Egy ideig, a film háromnegyedéig nem tudjuk, mi a titka a magányos, mosolytalan fiatal nőnek, s nem tudjuk, mi a tűzbaleset áldozatáé, egy vonzó, de rútan összeégett olajfúró férfié.
A múltját rejtő fiatal nő más, szárazföldi életük elől menekülő belső hontalanokkal találkozik a téli óceán senki földjén, a baleset utáni, felszámolásra ítélt olajfúró állomáson. A film itt kis epizódjaival, a mellékszereplők tehetséges és arányos ábrázolásával, csöppnyi, hangulatosan esőverte epizódjaival már igazi tehetséget árul el. Talán akad néző (magam mindenképpen), aki nagy cselekmény és borzongató titkok helyett inkább az ilyen epizódfüzérek, elvarratlan sorsok bámulására vágyik a moziban, nem mindig a "nagy narratívára". A katalán rendező (Isabel Coixet maga írta forgatókönyvét) viszont nem bír meglenni hőseinek sorsfordító, hatalmas tragédiája nélkül, egyre inkább efelé, lángolóan nagy horizontokra tágít a története.
A szerelmi titok verte férfi és a vállalt magányban ázó nő találkozik a bevallhatatlan tragédiák emléktengerén. A giccs határán, a csak ironikus zörejjel felidézhető filmek hullámain sodródunk, de jó varázslatnak köszönhetően mégis az értékelhető művészet partjára érünk. Hangulat kell hozzá: nem csodálkoztam magamon, amikor a film végén nem giccs bosszantotta gúnyos vigyorra, hanem belső, halk tapsra éreztem vágyat. Az sem zavart már, amikor a végén egy dániai lelki gondozónő csak nemrég történt, de már mindenkitől elfelejtett háborús tragédiák tanulságait oktatja a megszeppent és eltűnt szerelmét kutató Tim Robbinsnak. Nem elég, hogy "igaza van", valamennyire hiteles is - bár talán nem bánnánk rejtettebb, kevésbé szájbarágó megoldást... Miként a rendezőnő első, szintén eléggé kimódolt filmjében, a giccsből visszaköszönő közhelyek, klisék ellenére megint átüt valami természetes eredetiség. Ez bizony a valódi tehetség érzékeny ereje, most is ez ragadhatja meg a nézőt. A film stílusa, képi nyelve az íróasztalnál kreált nagy narrációtól alig zavartatva végig egyszerű és természetes marad, szinte minden képsorán átüt a finom - hadd jellemezzem így - "csipkeverő-adottság" ritka fénye.
