Nagyon egyszerű: két testvérpár, két családból, pont két fiú és két lány. A fiatalabb, egészen csinos lánytestvér és az idősebb fiútestvér boldog párt alkotnak, egészen a férfi tragikusan korai haláláig. A folytatás is egyszerű: marad a csinos, elhagyatott nő, a nővére, akit egyelőre még nem ismerünk, meg a gyászoló testvér, és éppen egyik sem látja túl fényesnek az életet –alkohol és szürkeség –, és valami felemelőre, újra, felrázóra szomjaznak. Egyszerű ez, a folytatásban sem lesznek sorozatgyilkosok és rémes szörnyek, lesz helyette egy kis erdei ház Amerika északi vidékén, ahova ez a három ember, persze a másikról nem tudva, pihenni érkezik az internettől mentes természetbe. Mit csinál egy szomorú férfi két magányos nővel egy kis erdei házban? A válasz sem túl bonyolult, de a lényeg mégis itt kezdődik, a nézésekkel, szövegelésekkel, szobákkal és zenékkel, meg egy biciklivel.
Nem kell szégyellni, ha nem kapjuk fel fejünket Lynn Shelton neve hallatán, ugyanis az alkotó nem sokat forgolódik reflektorfényben, művei nem igazán szerepelnek az európai mozik élvonalában. Egy igazi független filmesről van szó, aki bár Amerikában tevékenykedik, munkáival mégis közelebb áll a kortárs kanadai, vagy nyugat-európai filmhez, és általában minimális költségvetéssel dolgozik (jelen esetben 28 millió forintnyi költőpénzzel gazdálkodott). Mostani munkája sem rugaszkodik el túlságosan a földtől, ismét hétköznapi, egészen egyszerű emberek kerültek a kamerája elé, egészen egyszerű tálalásban. Olyan módon közeledünk hozzájuk, mintha csak a szomszédokat figyelnénk meg, minden fajta művészi beállítás vagy filmszerű világítás nélkül. Olykor "home video" hangulatunk lehet, de nem azért, mert igénytelen lenne a körítés, nem azért, mert végig rázkódik a kamera – különben egyáltalán nem rázkódik –, tehát nem Lars von Trier újabb tortúráját kell "végigszenvednünk", szó nincs róla. Bár a rendezőnő szintén erősen közvetlenül mutatja meg karaktereit és környezetüket, de a naturalizmus nem válik öncélúvá, egyáltalán nem mászunk be a szereplők ágyába, nem azt nézzük, hogyan csurog a nyáluk, hanem azt, hogyan néznek, mit mondanak, és mit hallgatnak el. Letisztult mesélésről van szó tehát, vagyis van eleje, közepe, vége a történetnek, vannak tipikus filmes – nem mindig valószerű – fordulatok, és szépen építkezik a dráma, nem sietünk sehová, de nem is toporgunk egy helyben. Közben egész jól szórakozunk, fel-felnevetünk, csóváljuk a fejünket és megint nevetünk, pedig nem tipikus vígjátékot nézünk.
Az amerikai szereplők sem a tankönyvekbe illő szavakkal tolmácsolják érzéseiket, inkább nevetve mondogatják, hogy "fák", máskor idegesen kiáltanak fel, hogy „fák”, vagy meghatottan mondják, "fák", szóval "fákkal" veszik körbe magukat, mintha csak azt mondanák, ejha. Ez válhatna egészen irritálóvá is, ha a színészek természetessége és humora nem teremtene igazán hétköznapi és hiteles pillanatokat. Ez a színészek jutalomfilmje, három rokonszenves emberé, akik olyan szeretettel képesek közvetíteni a nem túl elvont figurák problémáit, hogy valóban olyan, mintha csak pár barátot néznénk egy bekapcsolva hagyott kamerán keresztül. Emily Blunt neve ismerős lehet (Az ifjú Viktória királynő, Sorsügynökség), de két másik társa, a mackós férfi szerepében Mark Duplass és a nővér szerepében Rosemarie DeWitt is szerethetően és pózoktól mentesen játszik. Remekül teljesítő, új arcokat látunk tipikusan mai emberek szerepében.
Nehéz az élet, de egy kis szerelemmel és csipetnyi szexszel minden megoldható egy erdei faházban – lehetne ilyen egyszerű is a végkicsengése a filmnek, valójában ennél árnyaltabb és szebb élményt kapunk. Lynn Shelton író-rendező pozitív és egész élvezetes (melo)drámát készített a mai nagyvilág hétköznapi, független, helyét kereső embereiről. Egymás szavába vágnak, megsértődnek, hisztiznek, sírnak, örülnek, ölelnek, szeretnek. Mi meg tudunk nevetni, ugyanakkor drukkolni és meghatódni is, hogy aztán a kissé kiszámítható befejezésnél mosolyogva álljunk fel. Igen, egész egyszerű, semmi újdonság, mégis jó. A magyar címet meg felejtsük el, ez nem a divatlányok és szépfiúk újabb epizódja, abból így is van elég, de az ilyenből évente csak néhány akad, úgyhogy érdemes adni neki egy esélyt, ha valami jóra, emberire vágyunk.
