Csendes lengyel puszta. Körben kék ég, még nincs sem tűz, sem vas. Jön az égi jel, és egy csapásra minden megváltozik. A XVII. században vagyunk, a lengyel-ukrán határvidéket kozák felkelés tartja rettegésben.
A lengyel nemesi köztársaság a káosz szélén. Közben egy fiatal ezredes megmenti a csodálatos Helena (Izabella Scorupco) hercegnőt, aki minden hős szerelme, legutóbb éppen James Bondé, csakhogy a lányt nagynénje már elígérte Bohunnak, az ukrán katonának, aki őrültségéről híres.
A háború közepette a lányért csattog a kard, és folyik a vér. Három órán át izgulhatunk.
A látványtervező jutalomjátékát láthatjuk: felépítette Zbaraz várát. Mindenkinek megvan a maga sérülése és hosszú, sáros vagy fül mögé tekert bajsza. Néha ez, néha az győz, ahogy lenni szokott. Kozák, lengyel vagy tatár támadást túlélve zúdul előre a film.
A rendező harmadik nekifutása ez, harmincegy év alatt vászonra kerítette Sienkiewicz áradó trilógiáját
(A kislovag, 1969, Özönvíz, 1974 - s most ez).
Nagyepikát élvezhető hosszúságban filmre vinni nehéz. Elúszik a történet, mintha nem ismernék a film azon képességét, hogy mesél szavak nélkül is, és érdemes megvágni. Mintha menekvésként létezne a szerelmi szál.
Esetünkben ez inkább felszabdalja az ütközetek közti átmenetet, ahelyett, hogy gördülékennyé tenné, esetleg arról szólna az egész. Pedig közben tényleg arról akar.
Minden népnek megvan a maga története és megvannak a hősei, akiket legendaként emlegetnek, akiket kiemelnek, és tálcán mutogatnak. De hogy a tálca alatt mi van, és főleg utána, arról mélyen hallgatnak. Nincs sem felirat, sem narrátor, aki elmondaná, hogy évek múlva hogyan. A lengyel-kozák béke például csak pillanatokig létezett.
