Ha valaki egy olyan hosszú és sikeres pályát tudhat maga mögött, mint Clint Eastwood, annak már semmi szüksége nincs a bizonyításra.
Ennyi idősen egy ilyen kaliberű fickó már csak kedvtelésből rendez, mivel a szakmája a legfőbb hobbija is egyben. Persze nincs egyedül ezzel, hasonló megfontolásból készít még mindig filmeket Woody Allen, Mike Nichols, Richard Attenborough, Roman Polanski és Milos Forman is, és hazai példáért sem kell messzebbre mennünk Jancsó Miklósnál. A felsorolt alkotók mindegyike ilyenkor már rendszerint visszatekint, összegez, rosszabb esetben önismétlésbe bocsátkozik, de Eastwood-ot még mindig hajtja a bizonyítási vágy. Későn érő típus, akinek első jelentős direktori munkái a kilencvenes évek elején jelentek meg. Időnként mellényúl, de ez természetes egy olyan kísérletezéssel teli karrierben, mint az övé.
Most pár héten belül két új munkája (A dicsőség zászlaja, Levelek Ivo Dzsimáról) is bemutatásra kerül nálunk, pont fordított sorrendben, mint Amerikában. Ez nem is baj, mivel a két film közül pont a jobbikat láthatjuk először, ami talán kedvet csinálhat arra, hogy két hét múlva ugyanazt a csatát amerikai szemmel is végigizguljuk. Clint Eastwood a politikai korrektség legvadabb megnyilvánulására vállalkozott akkor, amikor ugyanazt a II. Világháborús csatát nem csak amerikai, hanem japán szemszögből is vászonra álmodta. Igaz, hogy a Levelek Ivo Dzsimáról a nyugati nagy testvér költségvetésének csak töredékébe került, de cseppet sem érződik rajta a szegényszag, sőt talán jót is tett a filmnek, hogy a csaták látványos ábrázolása helyett inkább az emberi drámákra koncentrált. Mel Gibson A passiója óta már nem vall különösebben nagy bátorságra, hogy idegen nyelven készül egy amerikai mozi, és talán eljön az az idő, amikor az ókori Görögországban játszódó filmeknél ógörögül beszélnek a szereplők, és Eastwood mozija biztosan egy nagy lépést tesz Hollywood történelemhűségének irányába.
A mű bátorsága azonban nem csak az alapgondolat és a japán nyelv terén mutatkozik meg, hanem a tudatosan szikár látványvilág megalkotásában is. Ivo Dzsima szigetének fekete homokja és kietlenül sivár barlanglabirintusai szinte fekete-fehér kietlenséggel költöztek a vászonra. Élénkebb színt szinte csak hírből ismer az operatőr, így a csatára várakozás pillanatait még elkeseredettebbé teszi ezzel a sivársággal. Eastwood mindkét filmjében ügyesen egyensúlyoz, így egyik mozijával sem ad igazságot sem az amerikai, sem a japán oldalnak, egyszerűen csak a háború értelmetlenségét és fölösleges pusztítását tárja elénk. Az, hogy ez pont a japán változatban sikerül neki jobban leginkább annak köszönhető, hogy itt sikerült elhagynia az amerikai háborús filmekben olyannyira jellemző pátoszt, amit A dicsőség zászlajában nem tudott teljesen megkerülni.
