Igaz film. Nem csak a felszínén, ahogyan az "igaz történetek" lenni szoktak, hanem teljes egészében, ahogyan a bölcsek. Senki más nem tudta volna megcsinálni, csakis egy Eastwood - egy öreg és sokat tudó mester.
A történelmi filmnél mindig ott a veszély, hogy a kor díszletté silányul, a háborúsnál pedig, hogy az összecsapás hősök és gonoszok küzdelmévé egyszerűsödik. Micsoda vállalkozás tehát: történelmi háborús drámát készíteni a valaha volt ellenségről! Hogy mégis sikerüljön, ahhoz egészen sajátosat kellett alkotnia a rendezőnek. Elkerülni a drámai színjátékot és hatáskeltést, megmutatni viszont a háború hétköznapjait; föladni a kínálkozó bevett fogásokat, alaposan elgondolni viszont a sose próbáltakat. Először megérteni, aztán igazat mondani.
Ennek megfelelően a film szomorú, de nem tragikus: a tragikus film egy kicsit mindig harsány, az Ivo Dzsima viszont csöndes és melankolikus. Talán azért, mert egy ember halála lehet ugyan tragédia, a sziget védőié viszont, húszszor ezeré, annyira felfoghatatlan, hogy az már csak szomorú. A zene is ehhez igazodik: Kyle Eastwood és Michael Stevens gyönyörű, torokszorító, de egyszerű főtémát alkotott, sallangok és nagyság nélkül, mintha egy hétköznapi történet aláfestése lenne valahonnan távolról, elnézően szemlélve. S más el sem hangzik a filmben. Kivéve a haza, Japán egyetlen üzenetét a harcosoknak: a halálra buzdító, lelkes és iszonyatos gyerekdalt, mely a film legfelkavaróbb pillanatát okozza.
A film bölcsességét jelzi, ahogyan az áldozat kettős értelme megjelenik. Az egyes emberek önfeláldozása - hazájukért, a császárért, a becsületért - sosem lehet értelmetlen, és a kitűnő színészi játék nem is engedi, hogy annak tartsuk. Ha csak egyvalakit kellene kiemelnem, Ken Watanabe lenne az: Kuribajasi tábornok szerepében a modern elvekkel viaskodó tradíció, az egész világháborús japán mentalitás lényegét eleveníti meg visszafogott, mélyen átélt, fantasztikus játékával. Ám Eastwood alkotása nem áll egyértelműen erre az oldalra. Az egyéni áldozat értelmével szemben kifejezi az egész sziget (ön-)feláldozásának hiábavalóságát, sőt, ami rosszabb: értelmetlenségét is. Ennek eszköze a látványvilág.
Talán nincs is a filmnek még egy olyan nyomasztó eleme, mint a látvány. A fakó, kopottas színek egyedül a tűz és a vér vörösénél engednek fel, egyébként mindvégig letargikusan komorak - valahol félúton az élő látvány és a színevesztett fénykép, a remegő trópusi levegő és a napfénytől kiszikkadt falak között. Nem lehet, képtelenség az ilyen díszletek között játszódó történetet a "megérte" oldalra könyvelnünk, és ezt Eastwood, a vén róka nagyon jól tudja: rég került vászonra a tónusokkal ilyen profi módon manipuláló film.
A rendező így beszélt szereplőiről: "Az Ivo Dzsimára induló amerikaiak tudták, hogy kemény csata lesz, de végig hitték, hogy győznek. A japánoknak viszont azt mondták, hogy sosem térnek haza - a császárért meghalni küldték oda őket. (?) De ahogy a filmeket írni kezdtem, rájöttem, hogy azok a tizenkilenc évesek mindkét oldalon ugyanattól féltek. Mindnyájan megrendítő leveleket írtak haza: "nem akarok meghalni!""Ilyen egyszerű film az Ivo Dzsima. Hiába voltak "ők" az ellenség, mégis emberek, mert ők is leveleket írtak haza. Ez a lényeg: a levelek Ivo Dzsimáról.
