Az ötödik "depeche"
Csak elsőre tűnik nyakatekertnek egy hetvenes évekbeli punk alapokon nyugvó rockzenekarról szóló filmet egy a nyolcvanas évekbeli elektronikus alapokon nyugvó popzenekar rajongójának szemszögéből nézni, ám valójában a Control rendezőjének személye semmilyen más értelmezést nem tesz lehetővé. Anton Corbijn holland fotográfus neve számos, az elmúlt egy-két évtizedben ikonikussá nemesült zenekar kapcsán felbukkant, legfőképpen ugyebár a videóklipjeik rendezőjeként, így például a U2, a Red Hot Chili Peppers és a Metallica is köszönheti neki egy-két jól sikerült videót. Ám istenigazából egy Depeche Mode névre hallgató formáció volt az, amelynek sikeréhez messze többel járult hozzá, mint hogy mozgóképeket vágott a slágerek alá. Antont (figyelem, már csak keresztnevén) egyik másik szakíró nem is alaptalanul nevezi - az egykori Beatles-menedzser, Brian Epstein "az ötödik beatle" becenevére rímelve - az "ötödik depeche"-nek Dave, Martin, Andy és Alan mellé. (Más kérdés, hogy Alan már régóta nem tagja a DM-nek.) A holland fotóművész ugyanis szinte egymaga "találta ki" a zenekartól ma már elválaszthatatlan vizualitást, kezdve a fekete szín dominanciáját hirdető öltözködéstől a stadionkoncertek aprólékos látványvilágáig.
De miért épp a Joy Division?
Corbijn első nagyjátékfilmjét nem egy abszolút szupergroup, nem egy lemezmilliókat eladott popikon, hanem egy főként undergound körökben népszerű, rövidéletű és isten bocsássa meg, nem is feltétlen korszakalkotó zenekar köré építette. Ám amit sokunk számára a Depeche Mode jelentett a bálványimádásra fogékony korszakunkban, azt Anton Corbijnnak a Joy Division együttes testesítette meg húszas éveiben. Talán nem csak film PR-jához tartozó legenda-fogalmazás bulváros túlzása, de konkrét tény, hogy a holland zenekar kedvéért hagyta maga mögött a kontinenst, és települt át Angliába, ahol a New Musical Express munkatársaként kedvenceit is volt szerencséje fotózni, igaz, nem túl sokáig. A frontember Ian Curtis (nagyon érdemes figyelni az őt alakító Sam Riley-re) ugyanis ilyen minőségében épp akkoriban érte el suicid korszakát, hogy aztán úgy végezze, ahogy egy legendává válni kívánó rocksztárnak illik: 23 évesen felakasztotta magát. Addig azonban számos remek dalszöveggel örvendeztette meg a kicsit alter, kicsit punk zenéjükre vevő rajongóikat, akiknek száma rövid idő alatt tekintélyt parancsolóra duzzadt. Többek között ez a hirtelen jött siker is okozhatta azt az idegi labilitást, amely - így, több, mint tucatnyi rock-biopic megtekintése után már elmondható - gyakorlatilag kötelező elem egy sztár életrajzában.
És ezzel helyben is vagyunk...
Anton Corbijn, ha ezt eddig nem tettük volna egyértelművé, elsőrangú vizuális érzékkel bír; a megannyi zseniális zenei klip elkészítése után a kilencvenes évek végére már könnyed ujjgyakorlattá vált számára egy-egy újabb remekmű elkészítése, érthető hát, hogy új kihívásokat keresett magának. Ezúttal ráadásul szó nem volt megrendelésről, rajongóként kívánt létrehozni valamit, miután annyi rajongót kiszolgált már pályája során. A Controlt 2007-ben Cannes-ban mutatták be, és meg is dobták egy-két díjjal, még ha nem is a legfontosabbak közül. Ám minden nem sikerülhet egyformán jól, és a sztoriból bizony messze nem sikerült annyit kihozni, mint a mozgó képekből. Szó nincs róla, hogy a Control története sekélyes, hibás, vagy unalmas lenne; nem, egyszerűen csak hozza a zsáner nagy átlagát, valamennyi lényeges - ám ezerszer látott - dramaturgiai elemet felmondva. A történet mentségére legyen mondva, hogy a forgatókönyvet a megcsalt özvegy, Deborah Curtis visszaemlékezéseiből született regény alapján írta a nem túl nagynevű Matt Greenhalgh; számos kritikus ennek tudja be, hogy talán indokolatlanul nagy hangsúlyt kap a történetben "a másik nő" Curtis életétére tett romboló hatása.
Mindettől függetlenül a Controlért lehet és érdemes is rajongani. Corbijn nem találta fel a spanyol viaszt, hiszen csaknem harminc éve készíti monokróm képeit az európai és brit külvárosok gyárkéményeiről, ezúttal legfeljebb végre egész estésre nyújthatta mondanivalóját a klip több szempontból is erősen behatárolt műfaja után. Összehasonlítva a közelmúlt másik jelentős rockfilmjével, az I'm Not There-rel, amíg ott a bonyolult történetvezetés és sokrétű utalásrendszer miatt az élvezhetőség mértéke erősen hasonult a néző Bob Dylan életrajzára vonatkozó ismeretével, addig a Control olyan alkotás, amely akkor is csodás filmélmény, ha az ember soha az életében nem hallott a Joy Divisionről. A dalok szinte már csak a koronát teszik fel rá.
Kinek ajánljuk?
- A Joy Divison és a Depeche Mode rajongóinak.
- Az iparvárosok fekete-fehér képeiben művészi értéket találóknak.
- Akik szemtanúi akarnak lenni egy nagyívű színészi karrier kezdetének.
Kinek nem?
- Britney Spears és Christina Aquiellra rajongóinak.
- Akik azt hiszik, a filmben a Csányi Sanyi kergeti a bliccelőket a föld alatt.
- Akik unják már a drogos ficsúrok sztárolását.
9/10
