zene: Marco Beltrami
vezényel: Pete Anthony
kiadás éve: 2007
kiadó: Varése Sarabande
játékidő: 63:19

Bruce Willis az első mozisikerét a "Drágán add az életed - Die Hard" című akciófilmmel érte el, s bár számos különböző alkotásban is láthattuk már őt, legismertebb karaktere mégis John McClane hadnagy lett. A producerek időről időre újból elővették a piszkos-véres trikójával, életuntságával, fejfájásával, szatirikusságával egyaránt jellemezhető, régi vágású, az ellenfeleit nem kímélő zsarut, akit a 2007-ben bemutatott "Die Hard 4.0 - Legdrágább az életed"-ben kicsit átdolgoztak: haját levágták, cigijéről leszokott, elvált a vele addig sem éppen felhőtlen kapcsolatban álló feleségétől, visszavett a káromkodásból, egyszóval politikailag korrektté vált a minél alacsonyabb korhatár-besorolás érdekében. Számomra pedig pont ezért jelentett hatalmas csalódást a negyedik rész: nézése közben, az iménti változások okán eltemetettnek éreztem egyik kedvenc karakteremet, és folyton az volt az érzésem, hogy egy szimpla akciófilmet látok egy szintén John McClane nevű karakterrel. A negyedik Die Hard-mozi hazánkban és külföldön is egyaránt jól szerepelt a kasszáknál (nem csoda tehát, hogy idén egy újabb részt is készítettek), ami nem rossz, pláne ennyi évnyi jegelés után. És bár tény, hogy a film végig pörög és eseménydús, de a vágások, valamint a beállítások többsége révén lerí róla, hogy a cél a minél alacsonyabb korhatárba történő besorolás volt. S míg az első három részt alapnak tartom, és bármikor képes lennék megnézni, addig ezt egyszer láttam, és inkább arra vagyok kíváncsi, hogy az ötödik epizódban mit hoznak még össze, mint arra, hogy vajon második nézésre nő-e a szememben e film, vagy sem.

Az idő múlásával a nézői igények és a világ egyaránt változtak, így hősünknek sem elég már holmi kötvények, reptéri dráma vagy aranyrudak miatt bevetnie magát, hanem a digitális világ kegyetlen hackerei ellen veszi fel a kesztyűt a saját módszereivel. A forgatókönyvírók arra alapozták a történetet, hogy az informatika világában már az asztal mögül is módszeresen romba lehet dönteni Amerika infrastruktúráját - amit talán az Államok lakói el is hisznek, de persze reálisan nincs sok esély rá, hogy a nagyhatalmat néhány gombnyomással térdre kényszeríthessék. Ahol pedig sem az FBI, sem a Nemzetbiztonsági Hivatal, sem pedig a CIA nem képes rendet tenni, ott a New York-i rendőrtisztre van szükség, aki mindent romba dönt a rosszfiúk kézre kerítése végett.

A Die Hard-széria első három részének aláfestése Michael Kamen nevéhez fűződik, helyét pedig Marco Beltrami vehette át, aki az elmúlt évtizedben számos blockbuster folytatását (mint például a "Terminátor 3.: A gépek lázadása" vagy a "Penge 2."), valamint remake-jét ("Ómen") is jegyzi, s így gyakorlott stafétabot-átvevőnek nevezhető. Bár a trilógia aláfestései a maguk nemében klasszikusnak számítanak, a könnyen megfogható vezérmotívum híján, illetőleg Kamen sajátos zenei világa révén sokkal többen kedvelik azokat a filmmel együtt, mintsem önállóan. A markáns főtéma hiányát azonban Kamen számos jellegzetes motívummal ellensúlyozta, melyek olyannyira egybeforrtak McClane karakterével, hogy bár jelen alkotáshoz egy, az eddigiekhez képest modernebb hangzásvilágú score-t képzeltek el a készítők, a már jól ismert dallamok visszaköszönését is elengedhetetlennek tartották. Beltrami hasonlóképpen vélekedett erről, ugyanakkor egy későbbi interjú során bevallotta, hogy munkájának legnehezebb részét pont az új és a régi dallamok közötti egyensúly kellő mértékű megtartása képezte.

Len Wiseman direktornak az "Underworld: Evolúció" kapcsán korábban már volt alkalma együtt dolgozni a komponistával, ami sokat segített az eltérő véleményük megvitatásában. Beltrami (aki ezúttal Marcus Trumppot is segítségül hívta kiegészítő komponistaként) ugyanakkor óvatosan közelítette meg a projektet, így először mindig a hangmintákból összeállított muzsikatervezetet mutatta meg a rendezőnek, s csak ezt követően állt neki azok lekottázásának. A sors fintora azonban, hogy bár végül minden esetben a jóváhagyott muzsika került részletesebb kidolgozásra, a Newman Scoring Stage-en zajlott zenekari felvétel első napját döntően a hangzásvilág megváltoztatása érdekében eszközölt korrigálások tették ki.

Amennyiben a Kamen-féle részletek jelenlétének mennyiségét a Varése kiadványán keresztül érzékeltetném, akkor azt mondhatnám, hogy gyakorlatilag minden második tételben felcsendül néhány hangjegynyi utalás - ide sorolható többek között az albumnyitó "Out of Bullets", a "Shootout", a "Landing", a "Break a Neck", valamint a "The F-35". Beltrami azonban mindezek mellett a hangszerelési egyezésre is nagy gondot fordított, így ezúttal sem marad el a rezes szekció kirívó és erőteljes jelenléte, ami az ütősökkel és a vonósokkal egyetemben egy nagyon harsány és hangos akciózenét eredményezett, ám a filmben az effektek jelenléte mellett némileg eltérő összképet mutat, mint önállóan hallgatva.

A film gyakorlatilag szinte megállás nélkül pörög, amivel Beltraminak is lépést kellett tartania, ezáltal tételeinek döntő részében hentel a zenekar - kivétel ez alól a "Blackout", a "The Power Plant" és a drámaibb hatású "Aftermath". Két jelentősebb akciótéma figyelhető meg az albumon, melyek stílusilag, hangszerelésileg nem igazán különböztethetőek meg egymástól, csupán dallamukat tekintve. Az egyik az "Out of Bullets" - "Shootout" duóban figyelhető meg, a másik pedig a "Copter Chase"-ben, melyeknél remekül kitűnnek a szerzőre jellemző gyors és magas vonóshangok, ami egyfajta kézjegyének számít az olyan sikermuzsikái óta, mint a Sikoly-széria és a "Faculty -Az invázium" aláfestései, s ezeknek köszönhetően válik olyan egyedivé, sajátossá Beltrami akciózenéje. Ezen hangzásvilágot pedig olyan instrumentumokkal fűszerezi tovább, mint a fémdob és a shaker, melyek különleges színt visznek a muzsikába. Az akciók aláfestésére szolgáló újabb dallamok mellett újdonságnak számít még a finoman elektronikus elemek beleszövése is, melyek az olyan trackekben érvényesülnek leginkább, mint például a "Traffic Jam" vagy az "It's a Fire Sale".

Marco Beltrami muzsikája számomra épphogy csak egy kicsit erősebb az átlagos akciózenéknél (talán ha rövidebb játékidővel bírna az album, könnyebben emészthetném meg az akcióáradatot, és nem fáradnék el tőle egy kicsit a hatvanadik percre), ugyanakkor zseniálisan oldotta meg a Kamen-féle részletek beleolvasztását saját víziójába, ami mindenképpen elismerésre méltó dolog. Így örömmel fogadtam a hírt, miszerint a következő részhez is ő készíti az aláfestést, mert olyan kaliberű művésznek tartom, aki legalább olyan remekül képes lesz majd továbbvinni ezt a szériát, mint Michael Giacchino a "Mission: Impossible"-t vagy a "Star Trek"-et.