Sas Tamás harmadik játékfilmjében a pokol tornácára ereszkedik le, onnan óvatosan belógatja lábát a gonosz kénköves birodalmába, de az igazi pokoljárásba nem kóstol bele. Hogy miért retten vissza, ha már addig elmerészkedett, csak találgatni lehet. Mondjuk, mert attól tart, oda már nem sokan szegődnének mellé útitársnak. Ki tudja? Tény, hogy a Rosszfiúkkal felspannol, és azután nem rendít meg.
Sajnálom, hogy így történik. Az elítélt fiúk intézetében játszódó történetének nyitánya remek. Képileg, hangulatilag erős felütés, lendület és zaklatottság, sűrű és érzékletes eligazítás, milyen fenegyerekek közé vetődünk hamarost. Azután ott vagyunk közöttük, már az intézet falain belül, egy hirtelen lelassult, szemlélődő állapotban, amelyben a néhány karakterizáló-vad jelenet körül petyhüdten lötyög a többi "környülállás". Tutyimutyi intézetigazgató (Máté Gábor), lagymatag fegyelem, lankadt polgármester (Szacsvay László), az unalmas kisváros, közben a fiúk közti kíméletlen hierarchia szokásos ábrázolatja. És olykor önmagukban akár érdekes, sőt egészen jó jelenetek, mint a tanárfenyítés, a tisztaképű jófiú (Bodó Viktor) megérkezése, a sötétképű rosszfiú-vezér (Rajkai Zoltán nagyszerűen megteremtett figurája!) fura bűnhődése stb. - csak úgy, laza libasorban, egymást erősítő belső kapcsolatrendszer nélkül. Valahogy nincs húzása, tétje, erőtere az események egymásutániságának.
Azután megérkezik az új igazgató, és ahogy Stohl András a kockára vágott kefefrizurájával, a kíméletlenül nyugodt kék szemével, férfias terpesszel odaáll a fiúk elé, egy csapásra megtelik minden feszültséggel. Most kezdődik a film. És tart egy darab ideig, és sajnos jóval a vége felirat előtt be is fejeződik. De addig Stohl magabiztossága mögött titok feszül, lehengerlő és félelmetes, az edzések, a verekedni tanított fiúk jelenetei feszes formát öltenek, sebességbe lendül a történet, valami készül, a néző tele van várakozással. Még az olyan apróbb-nagyobb gikszerek, mint a helyi tévériporternő naivul direktbe sikeredett meghódítása, a jófiú súlyosan színtelen szerelme és közhelynél alig beszédesebb családi háttere sem ütnek komoly léket a film jó széllel hajtott vitorlásán. Olyannyira, hogy könnyedén elviszi még a helyi maffiabandával szembeni mesebeli siker nehezékét is.
Azután jön a lóláb, amely kilóg. Mindenhonnan, ahonnan csak kilóghat. Az összes szereplő tetteiből és magatartásából, a filmnek a hihetőtől való egyenes vonalú, egyenletes távolodásából. A végkifejletben már nem a figurák belső logikája diktálja a történetet, hanem a szerzői szándék. Ennek engedelmeskedve Stohl figurája minden előzmény és árnyalás nélkül az egészséges sötétlelkűségből kénytelen átcsapni egészségtelen sötétlelkűségbe, egy félelmetes, önmagán túlmutató manipulatív erőről kiderül, pitiáner pedálozásra használt puffocska csupán. Ráadásul egy vonzónak alig mondható posztért. Ennek a hirtelen irányváltásnak a történet valamennyi szereplője áldozatul esik, marionettbábukként teljesítik egy fölülről-kívülről mozgató kéz parancsait. Hipp-hopp, van még egy gyilkosság, azután véget ér a történet. A tragédia meg valahol ott lóg a levegőben, a film kétharmadánál, ahol hűtlen elhagyás áldozataként elakadt.
