A heti soros hollywoodi katasztrófafilmben van egy villanásnyi jelenet. Valaki paperbackbe mélyed. A könyv címe: Hogyan kell eladható forgatókönyvet írni?
A Tűzhányó további cselekményében nem feszegetik a témát, maga a darab azonban felfogható eleven illusztrációként, mint Jerome Armstrong és Billy Ray szerzők válasza, azaz gyakorlati bemutatója. Megtudható belőle, mi szükséges az üdvösséghez a kommersz mozi kéklő égboltja alatt.
Vegyük számba a paneleket.
A bonyodalmat okozó veszély fenyegesse az egész emberiséget, rettegjen miatta egy ország vagy legalább egy ismert metropolis. Kiválóan el lehet játszani nukleáris fegyverekkel, földönkívüliek támadásával, riogathatják a nézőt ijesztő szörnyek, bevált motívum a földrengés és szökőár, a háború minden mennyiségben, alkalmanként a Titanic-tragédia, szentimentálisabb hangulatot kedvelőket elringathatják cifra kórok, mostanában hatásos az autizmus és az AIDS. A főszereplő legyen magas közjogi méltóság (mondjuk stramm elnök), de az sem baj, ha csak átlag amerikai - dagadó izmokkal, munkamániás öntudattal, egészséges humorérzékkel. Természetesen minden csávából kivágja magát, rogyjon bár rá az ég, s kerítsék be mindenfelől. Nem magáért vitézkedik igazán, szociális felelősség hatja át, a közjavára és szeretteiért teszi kockára életét. Nem árt a mesében egy-két csinos nő üde látványa. Vonzerejüket az IQ eltúlzása fokozhatja (manapság egyre több a szoknyás jogászzseni, tudós bagoly asszony). Az effektusokat rafinált komputerek állítják elő a kívánt számban és variációban. Határ a csillagos ég. Jellemábrázolással, logikával, kompozícióval fölösleges bíbelődni, az ilyesmi csak zavarja a szemlélőt a szórakozásban, viszont a happy end vastörvényként tisztelendő. A modern kori szuperlények mindig győztesek. Ők azok, akik a pokolgépet a legeslegutolsó pillanatban hatástalanítják, a golyó nem fog rajtuk, talán még a vízen is képesek járni. Amikor a finálé zenei fortisszimója felhangzik (csak egyszer hallhatnánk végre intimen elhalkuló muzsikát!), a hősök boldogan ránk mosolyognak - azt szuggerálva, hogy minden baj leküzdhető, hiszen a ringyó-celluloid nem ismer lehetetlent.
Körülbelül így kell eladható forgatókönyvet írni. A Tűzhányó a séma rutinos változata. Los Angelesben, ahol - lásd a mozgalmas indító montázst - az élet igencsak pezseg, hirtelen szörnyűséges vulkán kezd tombolni. Lávaeső hull utcákra, alagutakra, járművekre, emberekre, az izzó lángpatak valósággal elborítja a La Brea árok frekventált pontjait. Sisteregnek, fütyülnek, robbannak a félelmetes gyújtóbombák szinte minden pillanatban. Mike Roark, a polgári védelem vezetője (arrafelé katasztrófaelhárító a státusa) fáradhatatlan temperamentummal és mesteri szervezőkészséggel irányítja embereit a bajban. Nem elég, hogy a sokmilliós város megmentésének feladata szakad a nyakába, tinédzser lánya is gondokat okoz, a szó szoros értelmében tűzbe kénytelen menni érte. Egyéb jócselekedeteket félkézzel abszolvál, vág az agya, mint a borotva, pillanatok törtrésze alatt találja meg a legjobb megoldást. Fogalmam sincs, mi lenne a várossal nélküle. A kitartás és bátorság jutalma: elvonulnak a viharfelhők, még valami románcféle is feldereng a szemrevaló szeizmológusnővel, aki - mondom, a hölgyek már nem fakanállal foglalatoskodnak! - a természeti csapást is megjövendölte, csak nem hallgattak rá eléggé. Ahogy Roark az eldűlő toronyház tövében megmenti lányát és pártfogoltját, a kisfiút, Courths-Mahlernek is tetszene. Ilyen tőrőlmetszett giccses otrombaságot még álomgyárakban is ritkán mernek kotyvasztani.
A XXI. század felé egyre konzervatívabban menetelő Fox produktumában egyébként minden kicentizett. Jön a tűz, vigyázz, éget, szúr, ömlik, megöl, meneküljünk, istenem, elveszünk, itt vagyok, gyerekek, nem lesz semmi baj - valahogy így. A kiállítás monumentalitását nyilván dollármilliók biztosították, az emberi tényező realitását azonban a közreműködők nem tudták megteremteni. Nyilván azért, mert ehhez nem pénz, hanem művészi invenció kellett volna. A Tűzhányó - sajnos - nem egyéb puszta attrakciónál. Petárdái robbannak, egyik sem döglik be, csak az egész vállalkozás művi, ami pedig tudományos (ismeretterjesztő) hitelességét illeti, arról bölcsész létemre nem mernék fejtegetésekbe bocsátkozni, de szörnyű a gyanúm: trükkasztalon izzadták össze a show vészhelyzeteit. Tommy Lee Jones karakterisztikus színész (máshonnan tudjuk), ezúttal engedelmesen felmondja a leckét. Mick Jackson rendező angol létére amerikaibb az amerikaiaknál (amit ne vegyen senki dicséretnek).
A Tűzhányó forró atmoszférája sem fedi el a langyos rutint: ez hatja át a lángoló kockákat. Művészetről inkább ne beszéljünk. Katasztrofális katasztrófafilmet láttunk.
