"Mégis van olyan, hogy egy nő meglát egy férfit és…és otthon a falat kaparja kínjában, ha rágondol. Ha a férfi tutyimutyi, az baj. Ha rámenős, az is baj. Ha rendmániás, szólni fog minden pókhálóért. Ha túl jó illatú, már eleve gyanús…, ha meg nem elég jó szagú, csinálhat bármit, mindegy." Szilvás csirke.
A Tisza Kata-i novellarészlet inverze pepitában egy hegedűvel: ez a Szilvás csirke. Film arról, hogy a férfi látja meg a nőt, s a kocka innentől el van vetve. Tizenhat alatt nem ajánlott, francia lovestory, de nem az Audrey Tatou-s fajtából. Ebben sokkal több a kaszás, a vér és az ópium; nagyon kevés az élni akarás, sok a fátyol, amit titkokról rántanak le, és nem elég a hegedűszó, ha hangszer még akadna is. Nasser-Ali, a leharcolt iráni hegedűs hosszú ideje a családjával él, de egy parázsvita véget vet egyetlen, legkedvesebb hangszerének, mert a felesége olyan erővel csapja a férfi hegedűjét a falhoz, hogy abból minden erő és hang kiveszik. Ezért Nasser-Ali úgy dönt, hogy soha többet nem akar élni, és gondolatban az öngyilkossági fortélyok széles tárházát sorakoztatja föl. Közben óbarna montázsok úsznak fel a vászonra: egyik a múltat, a másik a jövőt mutatja: szerelmet és vágyakat vázolnak, csakhogy a jelenben semmi sem olyan, amilyennek lennie kellene, mert a szerelem elmúlt, a gyerekek fárasztóak, a feleség ritkán készít szilvás csirkét, s a hegedű darabokban van. A depresszív hajlamú főhős pedig hol gyógyszer-, hol ópiummámorban szenvedve elmélkedik, és mindig oda kanyarodik vissza, hogy élete nagy szerelmével egy életen át kerülgették egymást, s a hangszer volt minden, ami összekötötte őket, de mára sem hangszer, sem emlékek nem kötik már, és ezt kár volna ennél spoiler-gyanúsabban elemezni.
A sztori élénk és vibráló, csak a halál utáni vágyakozás húzza le; ettől lesz monoton, kissé szürkés, afféle bokor mögül leskelődős, de ez egyáltalán nem ront rajta. Minden Durkheimen edződött szuicid hajlamot felöltöztet, sőt, virágba borít: művészi érzéket, humort csempész bele, cinikusan leleplez, szájbarág, magyaráz és kioktat, de a néző még ezek után sem vitatja, hogy Nasser-Ali döntése Nasser-Ali életében érthető, sőt, megérthető dolog. Az alkotópárosnak pedig nemcsak a hegedűszó, de a taps is kijár, mert Marjane Satrapi és Vincent Paronnaud forgatókönyve unikális, nem kedves haláli próbálkozás a tragikus rossz választásokról, amelyekben nem a tragikum a rossz, csak az, hogy általában velünk történnek.
9/10 pont
