Jól kijövünk David Lynch rendezővel. Nem mondom, hogy szeretem, mert őrülteket ritkán ölel keblére az ember, de mondjuk úgy: megtanultam tisztelni. Mert ő valóban az a kortárs alkotó, akinek érzéke van a misztikumhoz, nem csupán megjátssza azt.
A misztikusnak látszó rendező ugyanis még a dilettánsnál is rosszabb, hiszen nemcsak elrontja a filmet, de úgy tesz, mintha ez lett volna a célja. Lynch viszont tudja, hogy a misztikum mindig az értelem ellen van, egyszerre zűrzavar és félelem, frontális támadás az ésszerű ellen, valami, ami a zsigerekig nyúlik le, és napokig kísért. Aki nem aludt a Twin Peaks vagy a Mulholland Drive miatt, hát ezért volt.
Az Inland Empire viszont másként riasztó. Megvan benne mindaz a motívum, amelyet korábban Lynch már tökélyre fejlesztett: barangolás a párhuzamos világok útvesztőiben, a személyiség törékenysége és fokozatos széthullása, látszólag oda nem illő történetdarabkák, Ionescót is megszégyenítő párbeszédek. És ha külön-külön vizsgáljuk őket, akkor nem is lehet fogást találni rájuk.
Hiszen zseniális húzás a nyúlfejű emberek szerepeltetése a filmben, akik bár komolyan - és teljesen érthetetlenül - beszélnek, mégis rendre felharsan a képzeletbeli közönség nevetése. Nagyon jó, hogy ismét Laura Dernnel dolgozott együtt, hiszen a színésznő nagy beleéléssel hozta - némiképp önmagát is adva - a lassan már egyetlen stúdiónak sem kellő színésznő szerepét, aki fokozatosan széthullik a forgatás közben. Ötletes a forgatást sújtó átok beemelése, és kiváló a két film - az eredeti változat és a remake - világának váltakoztatása, hiszen így nem csupán filmet látunk a filmben, hanem még ezen is csavarintunk egyet. Nagyon jó, hogy a hollywoodi stíl is megkapja a magáét, hogy némi karikírozó jellegre is futja az erejéből. Jó, hogy Lynch végig kézi kamerával forgat, szemcsés, életlen, sötét, minden ízében művi világot teremtve, és hogy a hatást a zavarba ejtő szupraközelikkel csak fokozza. Szeretetre méltó, hogy a film címe csupán egyszer hangzik el, s akkor sem tudjuk, hogy miért. Jó, hogy ennyi idő után még kísérletezni is van kedve, eldobni a járt út biztonságát, hogy ismét a kitaposott ösvényekre térjen vissza. Dicséretes, hogy ismét telepakolja a filmet bosszantóan hallgatag és érthetetlen epizódszereplőkkel és helyszínekkel, mert így is lehet borzongást kiváltani. Csak ne rakná össze őket.
Mindez együtt, súlyosbítva a film több mint háromórás hosszával, ugyanis nézhetetlenül tökéletes. Igaz, hogy a Mulholland Drive sem volt egy kurta dolgozat, de ott viszonylag későn dobta mélyvízbe a nézőt. Itt már ott kezdi, és 180 perc folyamatos kísérletezés megbosszulja önmagát. A misztikum, a háziszörny fölzabálja alkotóját. Mi pedig már nem is drukkolunk. Kissé rezignáltan várjuk a végét, vihogunk, ahol sírnunk kellene, sírunk, ahol mosolyoghatnánk is, és lassan elhatalmasodik rajtunk a lynchangulat.
És még mondja valaki, hogy nem ezt akarta.
