Lagymatag francia gengszterfilm az egykedvű Jean Renóval.
Charly Mattei (Jean Reno) nyugdíjas szupergengszter, aki immár családjának szenteli az életét, egy nap azonban brutális merénylet áldozata lesz. 22 golyót szednek ki a testéből, de túléli, és saját, illetve környezete biztonsága érdekében kénytelen ismét alámerülni a marseilles-i alvilág legmélyebb bugyraiba, hogy bosszút álljon támadóin.
A 22 lövés sztorija első hallásra a Point Blank című 1967-es John Boorman-filmre, vagy akár annak erőszakkal turbózott remake-jére, Richard Donner Visszavágójára hajaz, az épphogy túlélt gyilkossági kísérlet, vagy a (szinte) egyszemélyes, vériszamos bosszúhadjárat tematizálása miatt. Richard Berry azonban egy epikus gengszterfilm közegében áztatja meg a jól ismert dramaturgiai paneleket, amitől bizony szétmállik kezében a történet. A karakterek motivációinak helyére ordenáré kliséket, vagy éppen fáradt moralizálást helyez. A gyermekét egyedül nevelő, közben néha a vodkát üvegből szürcsölgető, de azért elhivatott és megvesztegethetetlen rendőrnő karaktere – akinek szintén rendőr férjét merő véletlenségből pont a film főgonosza ölette meg – már alapból egy borzalmas nagy klisétoronyra ráaggatott uniformis csupán. A hölgy és a főhős közt szövődött, az "ellenségem ellensége a barátom"-alapokon nyugvó, kölcsönös tiszteleten alapuló barátságféle szálait pedig szintén elnyűtt klisékből szőtték (kicsit a Szemtől szembent visszhangozza ez a motívum, de azért itt közel sincs annyira kihegyezve a dolog).
A főgonosz motivációit is kidolgozhatták volna, ahelyett, hogy üresen csengő kulcsszavakként odavetik elénk a "pénz" és a "berozsdásodtál" frázisokat. Tudom én, hogy egy gengszterfilmben elvileg ez is elég egy komplett kolónia lemészárlásához, de azért ők mégiscsak öribarik voltak korábban a főhőssel. Míg az ellenfél figurájának kidolgozatlanságát Kad Merad erőteljes játéka ellensúlyozza (bár az elején nagyon is szembeötlő dadogása a film végére baromi következetlen módon teljesen eltűnik), a főhős hiteltelensége már tényleg hatalmasat rúg az amúgy is imbolygó színvonalba.
Jean Reno ahelyett, hogy gagyi amerikai vígjátékokban haknizik, koncentrálhatna minden erejével az ilyen szerepekre, hogy végre ismét láthassunk tőle egy-egy Leon, a profi-szintű, erőteljes alakítást. A 22 lövésben viszont nem tesz mást, mint mackósan végigbambulja a filmet, puszta jelenléte vajmi kevés a főhős karizmájának közvetítéséhez. Persze a rendező is ludas abban, hogy nem vezeti fel kellőképpen Charly Mattei figuráját, de én egy percig sem hittem el Renónak, hogy egykoron rettenthetetlen gengsztergóré volt, aki 40 éven át gyilkolt, és most egymaga felkockázza a marseille-i alvilágot. Ezen pedig az se segít, mikor kibiztosított kézigránáttal a kezében prédikál a gengszterbecsületről, vagy villát döf a saját tenyerébe.
A 22 lövés a lagymatag első fele után ugyan elkezd beindulni, és közepes fordulatszámon csak-csak elporoszkál a végkifejletig, de ez sajnos nem biztos, hogy elegendő a szék karfáján bóbiskoló néző felébresztéséhez.
