Párizs és New York után folytatódik a Cities of Love-szkeccsfranchise: most Rio de Janeiro kap néhány neki címzett rövidfilmvallomást. A készítők jelen esetben is neves rendezők, akik bizonyára nagyon elgondolkodtak azon, mit is jelent nekik ez a különös város. De aztán mégse jutottak semmire.
Felülről nézve szép
Pedig tízen voltak, ami nem kevés. Meglehet, ha szűkösebb lenne a létszám, tán megerőltették volna magukat, ám így sajnos azt kell mondanom, a Rio, szeretlek! legélvezetesebb pillanatai azok, amelyekhez nem kell egy Paolo Sorrentino vagy egy Fernando Meirelles: teszem azt, egy professzionális drónt ma már bárki fel tud küldeni a metropolisz fölé, csupán az kell hozzá, hogy megfelelő legyen a szög, az időjárás és a napszak. Távoli hangulatképekben erős a film, sőt igazából szívesebben el is nézegetnénk a Cukorsüveget és a Jézus-szobrot, meg a tengerpartot, meg szinte mindent, amit Rio egy városképeslap szintjén mutatni tud nekünk. S az nem is kevés, de nem ám! Igen ám, csak az van, hogy megbecsült direktoraink nem egy költséges képernyővédő elkészítésére vállalkoztak, hanem egy mozifilmet kellett volna összehozniuk: ezért felesleges volt Harvey Keitelt, Vincent Casselt vagy Emily Mortimert odarángatniuk. Bár azért nem kell őket sajnálni, nem lehetett olyan kellemtlen nekik, elvégre melójuk kevés lehetett, s a pezsgést is biztosan nem bánták a helyiek – mondhatni, a brazilok nagyon is jó barátságot ápolnak a pezsgéssel, sajátosság ez arrafelé.
Úgy szeretlek, de minek
Őszintén szólva nem szívesen írnám le az egyes epizódokról, hogy miről szólnak – leginkább azért, mert tényleg eléggé gyenge mindahány. Aki nem tud ellenállni a Rio, szeretlek!-nek (kétségtelen, Riónak nagyon nehéz ellenállni, ez is jellemző rá, fontos része az imidzsének), legalább annyi öröme legyen benne, hogy a produkció legvégével haljon csak meg a reménye. Amit viszont kiemelnék, az az, hogy kié a leggyengébb szkeccs (nem viszonylagosan), s kié a legerősebb (ahogy vesszük alapon). Nos, e vállalkozás Rohadt Tengerparti Homok díját minden kétséget kizáróan, és nem kis meglepetésre John Turturro kapja, aki Quando não há Mais Amor című, döbbenetesen nevetséges szerelmi kettősével egyaránt bolondot csinál magából és partneréből, Vanessa Paradise-ból is. Pedig utóbbi még énekel is, bár ne tenné – bár ne tennének semmit, csak mondjuk táncolnának, még azzal is jobban járnánk. A modoros alibizéssel ellentétben egy kis bossa nova még nem ártott meg senkinek. A nézőnek se.
Lett még volna ott több ilyen
A film nagyjából legélvezetesebb szegmensét a Korcs szerelmek és a 21 gramm írója, a rendezőként is aktív Guillermo Arriaga forgatta le. A Texas se az a feledhetetlen (véres) gyöngyszem, ám legalább érdekes az alapötlete, s a lelkiismeretfurdalásból félkarúan is harcolni képes bokszoló sztorijában van dög és emberi dráma – ami a többi filmecskéről aligha mondható el. Ami viszon elmondható mindegyikről, hogy képtelenek túllépni a bárhonnan leakasztható közhelyeken, felülemelkedni rajtuk pedig pláne. A Rio, szeretlek!-ben láthatunk életigenlő hajléktalan nénit, beképzelt vagy éppen a kirakati empátiára nyitott nagy filmsztárokat (olyat is, aki szerepet játszik, meg olyat is, aki kvázi saját magát), szépséges balettosokat, és még vámpírokat is! De hiába. Hiába a nagy művészek, ha lencséikkel képtelenek voltak többet, szebbet, értelmesebbet belelátni ebbe a városba, mint az, akinek esetleg megadatik, hogy nyitott szemmel, turistaként alaposabban ismerkedhessen meg vele. Ezért viszont kár volt. Rio a kipipálásnál többre érdemes. Sokkal többre.
Kinek ajánljuk?
- Rio de Janeiro szerelmeseinek – nekik mindenképp!
- Aki szereti a soksztáros filmeket, s elég is neki ennyi.
- Aki nem látta még eleget képen a Cukorsüveget és a Jézus-szobrot.
Kinek nem?
- Aki csak a jó kisfilmeket bírja végignézni.
4/10
