"a férfi eszmei értelemben mindig magányos." (Georg Simmel)
Steve McQueen 2008-as Éhség című filmje az utóbbi évek legbátrabb és legkiforrottabb rendezői indulása volt: a képzőművészként már befutott alkotó filmes karrierjét egyéni szerzői stílusról, világképről és témavilágról árulkodó súlyos remekművel indította el, amelyet joggal díjaztak világszerte a filmfesztiválok zsűrijei. McQueen hihetetlenül érzékletesen és átélhetően, ugyanakkor szikár, minimalista és távolságtartó formanyelvvel ábrázolta az elviselhetetlenségig fokozott testi szenvedést, ráadásul az alapvetően politikai témát moralizálástól mentesen mutatta be. Stílusát a párbeszédek és a cselekményvezetés háttérbe szorítása mellett hangsúlyos vizualitás jellemezte: McQueen ahelyett, hogy a filmidő alatt fokozatosan kibontaná a konfliktust, a szemben álló felek motivációit, szándékait; ahelyett, hogy kétes, megkérdőjelezhető és sziklaszilárd morális álláspontok ütköztetésével kísérné a brutalitást, egy szuperközeli felvételen megmutatja, ahogy a hólepte börtönudvaron feltűrt ingujjban cigarettázó őr véresre sebesedett öklére hulló hópelyhek lassan elolvadnak.
A rendező a Shame – A szégyentelenben szintén egy fájdalmasan magányos, saját testének börtönébe zárt férfi vívódásait követi végig. McQueen érthető módon nem változtat az átütő sikert hozó recepten, inkább megpróbál még többet kihozni belőle. A kényszerű magányt a belfasti Maze fegyház helyett a manhattani felhőkarcolók hatalmas üvegfelületei keretezik, a testi szenvedést az erőszak és éhezés fájdalma helyett az égető szexuális vágy jelöli. A szégyentelen az Éhség szélesebb közönségrétegnek szánt verziója, amiben McQueen stílusa a modernizmusban gyökerező művészfilmes hagyománytól az amerikai típusú független midcult felé mozdul. Azt is mondhatjuk, hogy míg az Éhségben a politikai kontextus és a valós történelmi alapszituáció a fesztiválszcéna, addig a szexuális tartalom, a New York-i szexfüggő yuppie tematikája a midcult felé tett gesztusként értelmezhető.
A szégyentelen meg sem közelíti az Éhség újszerűségét és hatásosságát, vagy Cronenberg hasonló hangütésű, de jóval több rétegű Karambolját. Értékét az adja, hogy közérthetőbb formában és fogalmazásmódban is képes működtetni McQueen érzékletes vizuális stílusát, és fenntartani a nyitott, a néző aktivitására és értelmezőkedvére alapozó poétikáját. Noha A szégyentelen egyértelműen több játékidőt szán a cselekményvezetésre és egy karakterközpontú realista dráma felvázolására, minden jelenetében tisztes távolságot tart a szociálisan érzékeny középutas európai művészfilmtől és a családmodell válságán lamentáló független amerikai drámáktól.
McQueen poétikájában a történetmesélés a filmnek nem legfőbb célja, és nem szolgál a szereplők motivációinak leírására, döntéseik indoklására, az érzelmi állapotok lefestésére – a filmkép sokkal inkább vizuális textúra, a szereplő pedig elsősorban test. A főhős múltjáról, indítékairól, szexfüggőségének okairól, egyáltalán, a történet előzményeiről A szégyentelenben szinte semmit sem tudunk meg, viszont már a film első percében látjuk Brandont teljes testi valójában, meztelenül, ahogy a derékmagasságba kényszerített nézői tekintet előtt szó szerint felvonultatja férfiasságát. Ha hibának rónánk fel a történet hézagjait, a pontos karakterrajz, a motivációk hiányát, a látványos formai megoldásokat, elvétenénk a film célkitűzéseit, és beszűkítenénk az értelmezést. A rendezői eljárást az indokolja, hogy Brandon sincs tisztában függőségének okaival, és maga is a végletekig ki van szolgáltatva annak a testnek, amit a filmképen látunk. Így nem kapunk pszichológiai leírást, morális drámát vagy társadalmi analízist, viszont részévé válunk a kiszolgáltatottság fizikalitásának. Ahogy Vince Teréz írta az Éhségről: a rendezőnek „sikerül végrehajtania azt, ami bizonyos értelemben a filmművészet lényege: (újra)definiálja a kamera előtt lezajló eseményekre vetett tekintet „minőségét”, a nézés aktusát [...] részvétellé teszi.” Ezt a részvételt idézik elő a film teátrális, színházszerű hosszú beállításai is, például Sissy New York, New York-dala, amire egyébként Brandon szintén egy kényszerű testi megnyilvánulással, könnyekkel reagál.
Hasonlóan az Éhséghez, A szégyentelen is ügyesen marad kívül a témájában rejlő morális-politikai vitákon, és értelmetlenné teszi, hogy a film alkalmából a szexuális szabadosság és a liberalizmus, a pornográfia és fogyasztói társadalom kapcsolatrendszeréről nyissunk vitát. Éppen azért, mert McQueennél a politika a politikai diskurzusnál jóval előbb kezdődik: a szexuális vágynál, az éhség- és szégyenérzetnél, a test magányánál. A szégyentelen pusztán annyit tételez kiindulópontként, hogy a szexuális tartalmakhoz való hozzáférés az internet elterjedésének következtében kiszélesedett és individualizálódott, ami átalakította a magányról és annak megéléséről alkotott képzeteinket: az egyedüllét – és McQueennél mindkét filmjében férfi magányról van szó – alapvetően testi tapasztalat. Megszüntetése, a biopolitika elleni lázadás, a saját test elleni harccal veszi kezdetét.
