Kelet-európai para dallamos house zenével. A frájerek paradicsomából egyetlen kiút az önpusztítás?
Az utóbbi években feltűnt fiatal, filmes generációval kapcsolatban a szakma és a (réteg) közönség felől is leginkább elragadtatott jelzőket lehetett hallani. A Filmművészeti Főiskola Simó Sándor osztályából, és környékéről elősereglett új tehetségek joggal gyűjtöttek be fesztiváldíjakat és (réteg) közönségsikereket. Élettel teli és egyéni látásmódú darabjaik friss levegőt engedtek a magyar film kissé szűk, ablaktalan és az elhasznált ájertől enyhén álmosító terébe.

Néhány mindig elégedetlen kritikus azonban még a nagy öröm közepette sem átallott olyasmiket emlegetni, hogy ezek a srácok nagy cúgot azért nem csináltak az értelmiségileg teledohányzott, belterjes beszélgetésektől zsongó szobában. Betódulva felkavarták a füstöt, és hangosabban, szlenggel kezdtek sztorizni, de ablakot például nem ütöttek a falakra. Zsebükben pedig a megváltott jegy, nem pedig a világ lapult.

A magyar film ostorozói, az új hangvétel és dinamizmus mellé a generáció saját témáit várták volna még el. Bár az elégedetlenségben e sorok írója nem osztozik, sőt, - annyit mégis el kell ismerni, fiatal filmeseink nem kaptak mohón a kínálkozó téma iránt, hogy akkor, ha már így betoppantunk ide ("a Moszkván kaptuk a címet"), had mondjuk el, mit is gondolunk mi, a kint zakatoló világról. Ebből a szempontból is figyelemre érdemes Miklauzic Bence Ébrenjárók című filmje.

Már az első kockáknál látszik, minden háttérismeret nélkül is, hogy fiatal rendező munkájáról van szó. Dülöngélő kamera, erős neonszínek, videoklipes vágások és elektronikus zene közepette érkezik a főcím. És máris a sztori fősodrába kerülünk, szimpatikus, ötvenes könyvvizsgálót (Gazsó György) szekál a dinamikus, team-orientált, IT-szemüveges manager. A télapóként mosolygó Sándor (huszonegy évig dolgozott a Nikex könyvelésén) hiába próbál megfelelni a profitmaximalizálási görbe mentén rátekintő ifjú taplónak, még aznap az utcán találja magát. Szomorúan ballag, dallamos house zene indul.

Villanyszerelő srácot megrázza az áram, és érthető okokból leájul a létráról. Nem hal meg, hamarosan talpra áll, csak a szeme csillog furcsán. Az üzemvezető hazaküldi: pihenjél Bandikám, és ma semmi alkohol. Bandi mégis a presszóban köt ki a kollégákkal, ivás helyett azonban táncolni kezd. Dallamos house zene indul, az áramütött villanyszerelő földöntúli mosollyal hullámzik.

Az éjszakába készülő cigaretta-marketing lányok sorakoznak eligazításra a fiatal, dinamikus, team-orientált, IT-szemüveges marketing manager előtt. "Promóciós cigarettát csak a célcsoportnak adni, kedvesen mosolyogni, semmi magánakció, a hibákért pontlevonás jár." Annának aznap este valahogy nem jön össze, kilóg a sorból, pontokat veszít, és még száz rugót is kellene szereznie a pasija számára, aki foglalkozására nézve dj. Végül Anna is az utcán végzi, lenullázott pontokkal, szomorúan. Melankolikus house zene indul, háttérben a város.

A három, akaratlanul szabaddá váló ember nekivág az éjszakának, hogy nyomába eredjenek valami számukra fontos dolognak. A fiatal, dinamikus hangvételű filmben megjelenik a pesti éjszaka megannyi arca, a füves házibulitól az éjszakai orvosi ügyeleten keresztül egy kibontakozás előtt álló gruppen-partiig. A dallamos house zenétől és gegektől kísért sztoriban azonban nem kapnak szárnyra a terheiktől megszabadult szereplők. A szabadság, a kaland ezúttal elmarad.

A főnökök helyébe ugyanis hivatásos visszahúzók lépnek, mögöttük pedig hosszú sorokban állnak a megélhetési szárnyszegők és az önkéntelen sárba tiprók. A dallamos house kétségbeesett szabadulási kísérletek aláfestő zenéje lesz. Szűk, reménykedő és reménytelen világ tárul fel a néző előtt, ahonnan nincs menekvés, mert az élet minden foglyáról kiderül, hogy egyúttal őr is. A ragacsos hálózatban az kerül a legmélyebbre, aki még kétségbeesésében sem hajlandó mások kezére lépni: a három főszereplő. Kiút pedig csak a megadó mosolyok, és valamiféle bátortalan önpusztítás által felrajzolt dimenzió felé mutatkozik.

Az Ébrenjárók magával ragadja a nézőt, noha érezhető rajta az első filmek bizonytalansága. A diákpoénos betéteket (a graffitis srác szlengje), a közhelyes epizódokat (a városi és vidéki fiatalok szórakozási szokásai) és a jópofizós jeleneteket (rapet hallgató könyvelő) bőven ellensúlyozzák a jól eltalált fordulatok és karakterek. A filmnek, a főszereplőkön (Gazós György, Márkó Eszter, László Péter) és a lendületes dramaturgián túl az olyan mellékszereplők adnak mélységet, mint az éjszakai orvos (Lengyel Ferenc), vagy az ezoterikus kazettát hallgató, zsíros rendőr.

A film egészében, és sok konkrét jelenetében is Terry Gilliem kultikus mozijával, a Brazillal állítható párhuzamba, ami kezdő rendezőnél nem feltétlenül kellemetlen asszociáció.