Majd harmadszorra sikerül

George A. Romero 1973-as horrorfilmjének remake-je ritka holló: ha nem is tökéletes, de jobb mint az eredeti.

Az is igaz viszont, hogy ez még nem olyan túl nagy erény, mert jó oka van annak, hogy Romero negyedik rendezéséből a fehér ruhás, fekete gázmaszkos katonákon kívül általában egyáltalán semmit sem őrzött meg a nézők emlékezete. A feldolgozásban a történet lényegében ugyanaz maradt: egy amerikai kisváros közelében lezuhan egy veszélyes biológiai fegyvert szállító katonai repülőgép, az anyag kiszabadul, és őrjöngő gyilkosokká változtatja a lakosságot. A hadsereg természetesen azon nyomban megjelenik, hogy karanténba zárja a várost, néhányan azonban a fejükbe veszik, hogy megszöknek, mielőtt teljesen elszabadul a pokol - kerül, amibe kerül.

A The Craziesben Romero koncepciója az volt, hogy elmosta a határt a címbéli tébolyultak és az épelméjűek között, hiszen a karantént mindenáron fenntartani igyekvő, arctalan katonák sokkal nagyobb veszélyt jelentettek a szereplőkre, mint a fertőzöttek - főleg, hogy a műveletet a háttérből irányító fejesek - akik természetesen maguk voltak felelősek a vírus elszabadulásáért - legalább akkora gondot fordítottak az eset szőnyeg alá söprésére, mint az ártatlanok megmentésére. Ha nem nagyobbat, ám Romero átesett a ló túloldalára: a katonák-jelentette fenyegetés mellett szinte teljesen elfeledkezett a fertőzöttekről, akiknek az első fél órát leszámítva így szinte nem is jutott szerep a filmben. Roppant ironikus, hogy Eisner most ugyannak a lónak a másik oldalára esik át A tébolyultakkal.

Itt ugyanis a katonák válnak csaknem irrelevánssá, és az egész filmet a gyilkos őrületbe fordult fertőzöttek határozzák meg, akik ennyi erővel akár zombik is lehetnének. És míg az kifejezetten örvendetes, hogy az alkotók egyszerűen lemondtak a hadsereg szemszögének bemutatásáról (a tanácskozó vezetők és bürokraták cselekményszála az eredeti darab legfeleslegesebb aspektusa volt), az mindenképpen szomorú, hogy ennek a háttérnek a hiányát nem használták fel arra, hogy a katonákat még fenyegetőbbekké és ijesztőbbekké tegyék. Épp ellenkezőleg: amikor néha felbukkannak, sosem tűnnek többnek egyszerű bakáknál, akik parancsot teljesítenek - nincs semmi jelenlétük.

A fertőzöttek is inkább csak izgalmakra, sokkra adnak okot a nézőnek, igazi borzongásra soha - így a film sokkal inkább a thriller felé tendál, és végig hiányzik belőle az igazi, zsigerekig hatoló horror, viszont legalább előbbiként jól működik, és végül is, az összes pozitívum és negatívum, előny és hátrány mérlegelése után csakis egyvalami számít: hogy a végeredmény mennyire hatásos. Innen nézve pedig Eisneréknek nincs okuk a szégyenkezésre. A film üresjáratok nélkül pörög, egyszerű, de hiteles karakterekkel, és megbízható színészstábbal dolgozik (az élen Timothy Olyphanttal és Radha Mitchell-lel), szép, nem ritkán emlékezetes, hátborzongató kompozíciókkal kényeztet (pl. az alulról megvilágított, zakatoló aratógép előtt álló feleség képe), véres és brutálisan intenzív horrorszcénákkal szolgál, és végig meglepően ügyesen tartja fenn a feszültséget, annak ellenére is, hogy semmi váratlan nem történik benne. Csak néhány sablont és fárasztó álijesztgetést kellett volna kigyomlálni, hogy A tébolyultak tényleg igazán élvezetes film legyen.

Breck Eisner azonnban még így is korrektül elszórakoztatja a nézőket másfél óra erejéig, és ez máris jóval több, mint amit a mai horrorok (hát még a horror-remake-ek) nagy része elmondhat magáról.