Könnyű, nyári kikapcsolódás, semmi több - hangzik a kritikák többsége, pedig a Mamma Mia! című film ennél sokkal többet tesz: unalmas és butácska történetté laposítja a világszerte hatalmas sikerrel játszott musicalt.
A film lesz a musical halála - fanyalogtak az angolok nyár elején, amikor föltűntek az utcán a Mamma Mia! című film plakátjai. És milyen igazuk lett. A filmet látva el sem tudjuk képzelni, miért tartja évek óta lázban a londoniakat és a világot az ABBA slágereit felvonultató zenés-táncos történet, miért játsszák New Yorktól Oszakáig telt házak előtt, miért nézte meg az előadást kilencszer az anglománná lett Madonna, s a trendek coolságra sokat adó nagyasszonya miért ebből merített ihletet legutóbbi show-jához.
A film a nálunk még mindig élő közhiedelemmel ellentétben nem az ABBA-sztorit meséli el: a világhírű svéd együtteshez ilyen szempontból semmi köze. Az előadás nem a retró divathullámát meglovagoló, a régi slágereken nosztalgiázó álkoncert, a musical szülőanyjának mondható Judy Craymer kreatív producer mégis ráérzett valamire, amikor a legendás együttes szerzőpárosát a musical ötletével megkörnyékezte. Igazi, mai történetet szeretett volna, amelybe érintetlen formában lehet beilleszteni a színpadra kívánkozó ABBA-dalokat. Björn Ulvaeus akkor azt mondta neki: ha talál egy jó forgatókönyvírót, ám legyen. Az író Catherine Johnson, a rendező pedig az operák világában járatos Phyllida Lloyd lett: három nő vette kezébe az eseményeket. Három nő, mint a főszereplő Donna és két fergeteges humorú barátnője, vagy mint az esküvőjére készülő bájos Sophie és annak két minden lében kanál cinkostársa. Donnáék az anyák, Sophie-ék a lányok nemzedékét képviselik, az eredmény egy generációkon átívelő, ironikus-romantikus love story. A svéd dalok pedig görögországi helyszínen kelnek új életre.
A musical minden pillanata lebilincselő: a közönség hol az összekötő szövegek poénjain, a dalokhoz tökéletesen passzoló szóvicceken dől a nevetéstől, hol a könnyeit törölgeti a megható jeleneteket látva, hol csak szájtátva ámul a fantasztikus koreográfián, az "ismeretlen" színészek ének- és tánctudásán. A jelenleg Londonban futó előadásban minden szereplő tökéletesen hozza a figurája által megkívánt karaktert, de miután kilenc éve megy a darab, és minden évben más színház játssza, valószínűleg ugyanilyen telitalálat volt minden előadás - az is, amelyik tavaly, hatalmas sikert aratva, eljutott a budapesti Papp László Sportarénába is. Ennyi remek színészből válogathatnak a West Enden. A nagybetűs életbe kilépni készülő fiatalok magától értetődően szépek és kedvesek, ám a sokat tapasztalt, fanyar humorú, önálló és sikeres negyvenes nők is imádni valóak. A jelenet, amikor Donna az esküvői ruhát próbáló Sophie haját fésüli, egyetlen lányos anyát sem hagyhat hidegen: az egykori kislány hipp-hopp férjhez megy, pedig nemrég még iskolatáskával indult útnak reggelenként... A darab végi ráadásszámokon már felállva tombol a közönség, a hűvösnek mondott angolok minden egyes előadáson táncolnak és énekelnek, a színészek nem szűnő jókedvvel és lelkesedéssel vetik bele magukat a 70-es éveket idéző, kosztümös komédiázásba.
Rejtély, hogy mindebből miért nem jön át szinte semmi a filmben, amikor az alkotók egy része ugyanaz. Más musicalek esetében (Hair, Chicago, Jézus Krisztus szupersztár) ez szokott sikerülni. Sophie szerepében Amanda Seyfried halvány és erőtlen, az egyébként szívdöglesztő Pierce Brosnan és Colin Firth maguk sem tudják, mit keresnek itt, a belevaló és szexi Donnát alakító 59 éves Meryl Streep inkább a remek formában lévő nagymamák generációját idézi, barátnői pedig idétlenek. A poénok egy része kimaradt, a Thank You for the Music pedig nem az eredeti funkciójában hangzik el, ami talán elfogadható is lenne, ám az már kevésbé, hogy miért spórolták meg a koreográfust. A film sokáig csak gügyö gések és vihogások sorozata, az első vérpezsdítő jelenetre a Dancing Queenig kell várnunk. A színdarab sodró lendületét azonban ez sem adja viszsza, az óramű-pontosságú táncjeleneteket nem lehet ütemes ugrabugrával és rohangászással pótolni. Így a fiú- és lánybúcsúztató bulik hangulatát is inkább a zene adja, a "Gimme! Gimme! Gimme! A man after midnight" hatása a megfelelő hangerővel elronthatatlan.
A kihagyott színpadi gegeket nem váltják fel filmes ötletek: a színházban mulatságos a békatalpban becsattogó fiúsereg, a tengerparti stégen viszont hétköznapi látvány. Donna drámai jelenete pedig, amikor - az intim színházi atmoszférában - sebzetten, mégis méltósággal, egy szál fekete selyemkombinében elénekli élete legnagyobb szerelmének, Samnek a The Winner Takes it All című számot, a filmben kimerül annyiban, hogy az ünneplőbe öltözött, hatásosnak gondolt körkörös kameramozgással megörökített Meryl Streep előtt álló Pierce Brosnan zavarában percekig a tarkóját masszírozza.
Hiába a festői görög szigetvilág, a hajós, sőt a New York-i jelenetek, a sziklaszirtek nem pótolják a történet élét: nem derül ki, hogy a gyermekét szólóban felnevelő, és egész életében egyedül boldogulni kénytelen Donna miért is megy hozzá hirtelen lánya egyik vélt apjához, a nála jóval konzervatívabb nézeteket valló Sophie pedig miért dönt úgy mindenki örömére, hogy egyelőre elhalasztja az esküvőt. A film végi erőltetett "ráadásszám" pedig egyenes kínos.
Londonban tudnak valamit, amit Hollywoodban ezek szerint nem. A brit főváros nem egyszerűen divatot, stílust vagy trendeket diktál, hanem elsősorban életérzést: művészei - írói, koreográfusai, színészei, díszlet- és jelmeztervezői - kezében olyan képesség sűrűsödik, ami az egész világon meg tudja szólítani a nézők lelkét, míg a film csupán könnyű, nyári szórakozás, semmi több.
