Török Ferenc angol-magyar-török koprodukcióban készült filmje üdvözlendő erényekkel bír. Az Isztambul végre nem hollywoodi utánzat, és nem ’56-os forradalmat feldolgozni próbáló mű. Forgatókönyve sem hemzseg logikai hibáktól; története ugyanakkor érdekes és egzotikus helyszíneken játszódik. De az öncélú kamerakezelés, az üresjáratok és a magyarul hangsúlyozni képtelen magyar színészek újfent megingatják az ember hazai filmekbe vetett odaadó hitét.
Az építészprofesszor (Lukáts Andor) elhagyja feleségét (Johanna ter Steege), mert beleszeretett az egyik hallgatójába, az asszony ettől összeomlik; pszichiátriára kerül, ahonnan megszökik, majd hirtelen ötlettől vezérelve Isztambulba indul. Nem érdekli, mi lesz tinédzserkorú fiával (Varga Norbert), mindenórás lányával (Tenki Réka), ő ki akar kapcsolódni, meg akar szabadulni a gondjaitól. A rendőrség rátalál, a család persze minden eszközzel haza akarja hozni, még a kapuzárási pánikkal küzdő férje is visszatérne a helyes útra; vagy legalábbis igyekezne elismert tanárként megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Nem a világ legbonyolultabb sztorija, de Törökország mint helyszín megbolondítja, ráadásul főhősnőnkkel bepillantást nyerünk a török hétköznapokba és szívekbe is (főleg egy török férfi (Yavuz Bingol) szívébe).
Végre olyan történik a vásznon, ami se nem erőltetetten amerikai, se nem ezerszer lerágott csont, már csak az eszközhasználatban vannak hiányosságok. A fentebb emlegetett öncélú képi világ teljesen indokolatlannak tűnik. Minden szereplő arcán meg lehet számlálni a ráncokat, szeplőket, ami nem feltétlenül baj, ha egy Tarr Béla filmet néz az ember, melynek minden percében az erőteljes hatások képi kivetülése kap szerepet. De egy közönségfilmben kissé elidegenítő hatást vált ki, amikor főhősnőnk, Munk Katalin legapróbb szájszéli ráncát is az ember arcába tolják. De még egyszer rendben van. Viszont itt láthatóan koncepció volt a nagyközeli és szuperközeli használata a kiemelésre. A megoldás azonban üresjáratokat teremt, amelyektől leül a film, és lényegi képi információk helyett sokadszorra ismétlődnek ugyanolyan beállítások. A néző nem kap új ingert, egyszerűen unalmas mindig egyféleképpen viselkedő embereket egyféle kameraállásból látni. Megtörik a ritmus, és kontraproduktívvá válik a törekvés: odafigyelés helyett marad az elkalandozás.
Ám ez még a kisebbik hibája a filmnek. Azt eddig is tudtuk, hogy a magyar színészeket színpadi szereplésre képezik, filmvásznon rendszerint hiteltelenné és ripaccsá válnak, de ezen általában azért még elszórakozik az ember. Most viszont, hogy vannak részek, ahol nem magyarul kell magyar szereplőkkel társalogniuk, elképesztően érezhető a különbség. Két magyarul beszélő szereplő közös jelenetében izzadságos próbálkozás csak az életszerű párbeszéd megteremtése. Az egyébként elismert Lukáts Andor olyan gyatrán végszavaz Varga Norberttel, mint valami amatőr társulat frissiben beújított növendéke. Amint viszont kikerülünk Isztambulba, jönnek a török-magyar-angol-német keveréknyelven előállított mondatok, és valóban el is hisszük (hiszen tapasztaltuk már), hogy így folyik a csevej a török árus és a magyar nő között.
Persze nem ildomos csak ostorozni a művet, hiszen Törökországba elvinni óriási húzás volt. Ez a félig európai, félig ázsiai kultúra annyira más, mint a miénk, kapunk ízelítőt bőven az ottani társadalmi sajátosságokról. Török Ferenc tehát nagyon jó úton halad a magyar film megmentéséért indított úton: vállalható forgatókönyvet írt, remekül választott helyszínt, megtalálta főszerepre Johanna ter Stege holland színésznőt, aki eszköztelen játékával néhány perc alatt megteremtette azt a kietlen hangulatot, amiből el kellett indulnunk. Már csak a vágásokra és a képi világra kellene ráfeküdni, és látunk egy igazán jó magyar filmet.
