A filmtörténeten végigtekintve mozi és vallás kapcsolata cseppet sem mondható kiegyensúlyozottnak. A mérleg egyik serpenyőjében ott vannak például a konzervatív Jézus-filmek vagy a hitet megerősítő, katolikus horrornak is csúfolt Az ördögűző és Ómen széria. A másikban Luis Buñuel valláskritikus munkái (Aranykor, Viridiana), illetve az olyan balul sikerült ördögűzésről szóló filmek találhatók, mint Jerzy Kawalerowicztól a Mater Johanna, Ken Russeltől az Ördögök, Cristi Puiutól a Dombokon túl vagy Hans-Christian Schmid Requiem egy lányért című drámája. Míg ez utóbbi film főszereplője, Michaela fel tud lázadni a vallási fanatizmus ellen (ezért is hiszik ördögi megszállottnak), addig a Keresztút Mariájának története egy totálisan megvezetett, naiv, konformista lány felkavaró tragédiája, amit a rajta segíteni vágyó szereplőkhöz hasonlóan passzív megfigyelőként vagyunk kénytelenek végignézni.
A Keresztút, bár tárgyilagos, minimalista stílusban csupán leír, éppen talajközelsége, szikár realizmusa miatt mellbevágó. Eleinte még sok a humoros jelenet, a részint ugyan megalázó, részint viszont ironikus, vicces helyzetek miatt nevetés zengi be a mozitermet. Amikor Maria testnevelésórán nem hajlandó futni és tornászni, mert „sátánista rockzenére” kellene „vonaglania”, és osztálytársai gúnyolódnak rajta, még egyaránt nevetünk a főhősön és társain. Ám a film utolsó harminc percében arcunkra fagy a mosoly: síri csend telepszik a nézőtérre. Iszonyatos dühöt csiholnak az utolsó képsorok, jóllehet nem tudjuk, hogy az elvakult anyát vagy a fundamentalista fiatal papot, Pater Webert szeretnénk torkon ragadni, minthogy mindketten bűnösök – habár egyikük sem akart rosszat.
Már csak azért sem, mert a Keresztút egy átlagos családról szól. Igaz, vallásuk különleges: egy ortodox katolikus csoporthoz tartoznak, amelynek tagjai nemcsak a szekularizált modern világot, hanem II. János Pál pápa és a II. vatikáni zsinat vívmányait is az ördög művének tartják. Az első jelenetben Mariáék hitoktatója kifejti, hogy a gyerekek katonák, akiknek Isten nevében fel kell lépniük „az emberiség fertője” ellen. Innentől kezdve nincs hallgatás, „a vallás nem magánügy”, ahogy az édesanya is kijelenti. A bérmálkozásra készülő Maria meg akar felelni fanatikus családjának, a papoknak, és áldozatot akar hozni, hogy Isten meggyógyítsa autista öccsét, ugyanakkor szeretné a kamaszok normális életét is élni, így nem csoda, hogy identitása darabokra szakad, és az egészséges személyiség helyén keletkezett űrt a vallási téboly kezdi kitölteni. A szerencsétlen lány szembemegy az élet természetes folyamával, megtagadva magától szerelmet, barátságot, boldogságot, meleg ruhát, még az ételt is.
A Keresztút címét szó szerint érthetjük, a film mai passiót mutat be. Ezt formailag is alátámasztja, hogy Dietrich Brüggemann a jeleneteket Jézus passiójának állomásaihoz igazodva osztja fel („Jézus először esik el a kereszttel”, „Jézust megfosztják ruháitól”, „Jézus meghal a kereszten” stb.). Az epizódcímek olykor direkt kapcsolatban állnak a képi jelentéssel, máskor inkább csak metaforikusan, ironikusan kapcsolódnak a snittekhez. Snitteket írtam, mivel a Keresztút filmnyelvi fogása, hogy minden epizód egyetlen hosszú beállítás, vagyis gyakorlatilag 14 vágás nélküli jelenetből áll a film. A bérmálás és az utolsó jelenet kivételével − amikor szép svenkeket láthatunk − statikus kamera rögzíti egyetlen szemszögből a csendes borzalmat, Maria passiójának állomásait. A stílus radikálisan minimalista − a kamera alig mozdul meg, a jelenetek hatása szinte kizárólag a bivalyerős színészi alakításokból fakad −, de a téma úgy felkorbácsolja az indulatokat, hogy forráspontra hevülnek a mozitermek.
Dietrich Brüggemann zseniális és elképesztően fontos filmje olyan társadalmi problémára hívja fel a figyelmet, amely a felszín alatt marad ott munkálhat minden családban, minden naiv, szeretetre és megváltásra éhes emberben, akik elől Isten igazi akaratát eltakarja a fundamentalizmus fátyla.
Pont: 10/10
