Kísértet járja be Hollywood s újabban Európa műtermeit: az életrajzi filmek kísértete. Hírességek - politikusok, sportolók, tudósok, színészek stb. - sokaságáról forgatnak lankadatlanul celluloid-képeskönyveket a nosztalgikus emlékezés jegyében, többnyire leplezetlen üzleti céllal. Az égvilágon semmi bajunk sem lenne ezzel a divattal, ha a szóban forgó darabok nem klisékből állnának össze, de hát sajnos az a helyzet, hogy gépiesen ismétlődnek a szokásos motívumok: a küzdelem az érvényesülésért, a konfliktusok a hatalommal, a pályatársakkal, a "megrendelőkkel", a hátország ingatagsága, az érzelmi viharok stb., stb. a végkimerülésig. Így aztán többnyire éppen azzal maradnak adósak a filmbiográfiák szerzői, ami a portréimitációknak igazán értelmet adhatna: a személyiség ihletett jellemzésével, az alkotó folyamat pszichológiai igényességű érzékeltetésével, a kor sokszínű rajzával. A vaskos intimitások, a deheroizálás ragálya gyakran elfedik a lényeget. Magára vessen a néző, ha netán mozgókép-zanzákból kívánja megismerni a géniuszok sorsának hullámveréseit.
Marlene Dietrich, a hosszú időn át bálványozott "Szőke Vénusz" most került sorra (feltehetően a centenáriumnak köszönhetően). Sok minden történt a Berlinből elszármazott sztárral több mint kilenc (!) évtized alatt, nem akármilyen volt az indulása, a kiugrása, a pályafutása, a kapcsolatrendszere, a morális felfogása, a társadalmi státusa. Tucatnyi forgatókönyvre is futná csupán azon források alapján, melyek bárki számára hozzáférhetőek. Ilyen például a hölgy önvallomása, a Tiétek az életem... (magyarul is olvasható), Maximilian Schell dokumentum-beszélgetésfüzére, valamint az interjúk, memoárok, könyvek, tanulmányok stb. sora. Marlene - fogalmazzunk tapintatosan - nem tartozott a Szent Ágoston-i hevülettel feltárulkozó szerepjátszók közé. Gátlástalanul letagadott bizonyos dolgokat, átszínezte a tényeket, szándékosan kavarta a ködöt múltja fontos alakjai és eseményei körül. Ettől persze Christian Pfannenschmidt összeüthetett volna lényegre törőn érdekes és lélegzetállítóan izgalmas szcenáriumot arról a nőről, aki Lola Lola, A kék angyal buja lokáltündére amerikai kalandjait is megformálta, majd kecses komédiákban csillogott, vadnyugati mesékben hódított, s bár egy interjúban kifejtette: a karriernek csupán addig szabad tartani, mint a fiatalság, esze ágában sem volt követni a receptet, hiszen megérte, hogy a világ legbűbájosabb nagymamájaként emlegessék, s úgy boruljanak meseszép lábai elé. A Marokkó, a Nőstényördög, az Asszonylázadás és számos más siker csillaga szinte megszámlálhatatlanul sok férfiskalpot gyűjtött össze. Pillantásával, hangjával, miegymással megbabonázta - a The Celebrity sex regiszter című kötet lényegesen rövidített (!) listájából említek néhány nevet - Yul Brynnert, Gary Coopert, az ifjabbik Douglas Fairbankst, Eddie Fischert, Willi Forstot, Jean Gabint, John Gilbertet, Hans Jarait, Joe Kennedyt, Gerard Philipet, Erich Maria Remarque-ot, James Stewartot, Mike Toddót, Luchino Viscontit (pedig ő nem is a gyengébbik nemért rajongott), John Wayne-t. Persze nem ez a legfontosabb élete krónikájában...
Joseph Vilsmaier melodrámája meglehetősen önkényesen bánik a Marlene-életrajz mozaikjaival. Mindent leegyszerűsítve giccses tükröt tár elénk, melyben nem egy elementáris hatású, páratlan kisugárzású személyiség látható, hanem már-már fehérmájú démon, reggelire-ebédre-vacsorára szeretőkkel táplálkozó asszony. Ami meg a művészetet illeti: "Híres akarok lenni" - nyilatkozza Carlnak, a történet szerint a legeslegnagyobb Őnek (róla, a főcím is elismeri, semmi sincs az annalesekben), de hogy mit tesz ennek az érdekében, miképpen jut el a csúcsokra, mi a tehetségének igazi titka - erről csak elkapkodott villanások szólnak. A társadalmi háttér - rengett a föld! - jelzésszerű, viszont a családi atmoszféra (sokszög) megjelenítése fárasztóan részletező, sőt kifejezetten viszolyogtató. Katja Flint helyenként képes felidézni Marlene Dietrich gesztusait és mozdulatait, a szokványos szituációkban azonban nincs lehetősége árnyalt jellemábrázolásra. A német-olasz koprodukció ilyenformán művirág a Dietrichnek font koszorúban, mindössze azt az érdemét nem vitatjuk el, hogy - igaz, illusztratív eszközökkel - megörökít néhány híres pillanatot (A kék angyal születését, hollywoodi hangulatokat, az 1975-ös Carnegie Hall-koncertet, a frontfellépéseket), valamint egy-két nagy figurát: Sternberget, Gary Coopert, Emil Janningst. De ez bizony édeskevés. Marlene mítoszának megfejtéséhez ez a vállalkozás nem sokkal járul hozzá.
