zene: Max Richter
vezényel: Lorenz Dangel
kiadás éve: 2013
kiadó: Universal UK
játékidő: 66:15

Tisztelem a filmesek kitartását. Ugyan mostanra már mindegyikükben tudatosulhatott, hogy a Mars-mozikon átok ül, vagy legalábbis szimplán csak hidegen hagyják a közönséget, ők mégis rendületlenül próbálkoznak. A különbség most az, hogy a "Mars - Az utolsó napok" nem amerikai, hanem angol-ír koprodukcióban, alacsony költségvetésből forgott, ami érthető is, hiszen legutóbb a horribilis gyártási költségű "John Carter" bukott akkorát, hogy ha nem a Disneyről lett volna szó, a gyártó stúdiót egy életre maga alá temeti. Bár most láthatóan híján voltak az anyagiaknak a készítők, pozitívum, hogy a kivitelezés mégsem megmosolyogtató, mint például a John Carpenter-féle "A Mars szellemei" esetében volt, ahol azt várta az ember, hogy a szereplőkre mikor dől rá a stúdióban valamelyik rosszul rögzített hungarocell szikla. Tárgyalt mozinkban tehát, a lehetőségekhez képest, ügyesen oldották meg a kihívást, a néhány helyszín mellé még űrbéli jeleneteket is kapunk. A forgatókönyv működőképessége azonban nem feltétlenül pénz kérdése, az elsőfilmes Ruairi Robinson alkotása viszont épp e területen vérzik el.
Ezúttal a vörös bolygó egy csapat kutatónak (közöttük ismertebb névként Liev Schreibert, Elias Koteast, Olivia Williamst és Romola Garait találjuk) ad ideiglenes otthont, akiknek küldetése különösebb eredmény nélkül ér véget, és már épp készülnek arra, hogy egy napon belül vissza kell indulniuk a Földre, amikor kiderül, hogy egyikük az utolsó pillanatban rábukkant valamire. Mielőtt azonban a terepre kiment férfi megoszthatná felfedezését társaival, beszakad alatta a talaj, és lezuhan a mélybe. Minden jel arra utal, hogy meghalt, hiszen senki sem élhet túl egy ilyen balesetet, de a többiek rövidesen újra találkoznak vele. Ő azonban már nem az, aki volt...

Ha egy film műfaji meghatározásánál a vígjátékot nem találjuk, mégis többször hangosan felnevetünk rajta, ott nagy a baj. Ennyi debilt egy filmbe összezsúfolva ugyanis régen láttam már, és ha a valóságban is ilyen emberekből állna össze egy Mars-expedíció, valószínűleg el sem jutnának a célállomásig, mert vagy eltévednek, vagy még útközben magukra robbantják véletlenül az űrhajót. Jellemző, hogy az egyetlen, aki logikusan viselkedik, az az antiszociálisnak beállított Williams karaktere, mindenki más értelmezhetetlen reakciókat ad - holott az átlagember abból indul ki, hogy egy földönkívüli élet, netán intelligencia nyomai után kutató tudós azért maga is felmutat valamennyit e tulajdonságból. A kvázi főszereplő, Liev Schreiber minden esetben lefagy, amikor valami - bármi - történik, és bamba sünre emlékeztető fejjel mered maga elé, s most végleg kiderült számomra, hogy nem éppen egy Sir Laurence Olivier-reinkarnáció áll előttem Schreiber képében. Az elnagyolt sminkek és maszkok, a nevetséges menekülések és verekedések, a tudósok dühítően ésszerűtlen viselkedése (például egy arccal sem rendelkező, hörgő-morgó, felém közelítő valamit nem kezdek el győzködni) olyan gyorsan szaporodó szögekként verődnek be e félresikerült sci-fi-horror koporsójába, hogy alig várjuk már a temetés végét.

A score-ért Max Richter a felelős, aki egy igen egyéni hangot képvisel a műfajban. Valahol a populáris és a kortárs zenei stílus között mozog, ahol kevesen, s csak úgy ontja magából a bekategorizálhatatlan filmzenéket. Csupán 2013-ban nyolc produkciónál működött közre, ami talán Alexandre Desplat vagy Mark Isham eddigi munkamániás rekordjait is megdönti egy adott év viszonylatában, tehát egy keresett szerzőről van szó, aki még Fliegauf Benedek "Womb - Méh" című produkciójának zeneszerzői posztján is felbukkant. Noha eddig igazán emlékezetes szerzeményével nem találkoztam, kiismerhetetlen stílusa (mely nem azonos a kiforratlannal) minden bizonnyal még sok meglepetést fog okozni a későbbiekben.
A soundtracken eléggé szokatlan, olykor kísérleti jellegű darabok sorakoznak egymás után, tehát nem mindennapi műről van szó. Ennél a zenénél biztos voltam abban, hogy a film megnézése után legalább egy ponttal feljebb fog menni a pontszáma, miként azt a zeneileg hasonló "Prometheus"-nál is tapasztaltam, és így is történt. Hiszen az olyan visszhangzó, jéghideg effektparádé, mint az "Escape", a monoton, mégis feszült "The Plan", az Elliot Goldenthalt idézően harsogó rezeseket bevető "The Tunnel", a digitális textúrát a vonósokkal hatásosan összemixelő "Return to Base" és a hasonló "We Got an Emergency Down Here", a zaklatott dobütemekkel hatást keltő "Runaway" mind arra utaltak, hogy a jelenetek alatt különösen hatásosak lesznek. Nem is beszélve a számomra mindig kedves ambientes darabokról, melyek egy Földön kívüli, illetve űrbéli környezetben játszódó sci-fiben gyakran megjelennek. Utóbbiakra a legsikerültebb példa a méltóságteljes "Stormy Weather" és társa, a "Lane", a lüktető "Airlock", az éteri "Do You Think They Still Feel?", az ünnepélyes "Ascent", az első felét tekintve szépséges "There is No Escaping Out of Here", a minimalista, ámde vészjósló, fúvóstrillázással kísért "Aurora Mars Mission 2", illetve a "Gravitáció" valamely érzelmes részébe is illő, zongorás-csellós "Lost in Space". Mivel a mozi műfaja részben horror is, természetesen ilyen jellegű kompozíciókkal is találkozhatunk. Ezek közül a leghatásosabb a recsegő hangdizájnnal súlyosbított "They Are Still Moving", valamint az egyaránt a jaj-jön-a-szörny kategóriába sorolható "Do Not Open the Doors", a "Dalby and Marko" és a "The Return of Dalby and Marko".

Minimalista rétegzene ez a javából. A brit zeneszerző sokkal jobb munkát végzett, mint a többi alkotó, e szerzeményei ugyanis egy épkézláb sci-fi alatt kiválóan működtek volna. Itt azonban méltatlan helyre kerültek, mert nincs az a komponista, akit egy komikussá korcsosuló szcéna ne lehetetlenítene el. Viszont kezdetben, amíg nem válik komolytalanná a mozi, jól működnek benne a szerzemények, és az itt lévőknél hatásosabb jelenetek közben igazán ütősek is lehettek volna, mivel néhol még ilyen áldatlan körülmények között is képesek feszültséget generálni. Ez tehát az az ellentmondásos helyzet, amikor a fenti, kezdetben eggyel kevesebb pontszám megemelkedését nem tudom különösebben erősen azzal indokolni, hogy a jelenetek alatt milyen jól helyére került minden, mert ugyan ennek a lehetősége megvolt, de nem így történt. Viszont a filmbeli marsi környezethez és a szűk mozgásterű, helyenként klausztrofób belső terekhez önmagában (a szereplők cselekedeteit szigorúan külön kezelve) annyira illő, eltalált és egyéni muzsika született, hogy a magam részéről Max Richter munkáját az év meglepetései közé sorolom.