Van egy szép mosolyú leány, aki igazságtalanul elveszíti az állását egy kisebb televíziós csatornánál. Vajon kap-e valahol még egy lehetőséget? És ha kap, vajon sikerül-e élnie vele? És ha már itt tartunk, a csinos, de mégis magányos munkaőrült vajon megtalálja-e a sikerhez vezető úton hű szerelmét is, aki nemcsak derék fiatalember, hanem kifejezetten jóképű is? Fáy Miklós titka marad.
Mondok két filmet. Az egyik Az ördög Pradát visel. Nem sokat ért az egész, a történetre visszaemlékezni is alig sikerül, de az mindenkiben megmaradt, ahogy jött Meryl Streep, és odavágta a különböző kabátjait az íróasztalra. Egy másik film a Válótársak. Nem sokat ért, visszaemlékezni is alig lehet rá, a sablonosnál is sablonosabb történet két ügyvédről, akik ellenségből szerelmesekké váltak. Az egyik azért filmként dereng az emlékekben, a másikban az a legjobb, hogy el lehet felejteni. Hogy pontosan hol a különbség, a színészekben vagy a rendezőkben-e, azt ki lehetne méricskélni. A forgatókönyvben biztosan nem: mindkettőt Aline Brosh McKenna írta, aki a jelek szerint éppen ennyit tud, sablonos és felszínes történeteket írogatni.
Mostanra sem változtatott a szokásán: az Ébredj velünk a lehető legelcsépeltebb filmes dramaturgiával dolgozik. Van egy szép mosolyú leány, aki igazságtalanul elveszíti az állását egy kisebb televíziós csatornánál. Vajon kap-e valahol még egy lehetőséget? És ha kap, vajon sikerül-e élnie vele? Sikerül-e töretlen lelkesedéssel és tehetséggel igazi csapatot kovácsolni a cinikus profikból, akik már elfelejtették, hogy miért is választották a televíziózást hivatásul? És ha már itt tartunk, a csinos, de mégis magányos munkaőrült vajon megtalálja-e a sikerhez vezető úton hű szerelmét is, aki nemcsak derék fiatalember, hanem kifejezetten jóképű is, amolyan John Savage-ből és Paul Newmanből összegyúrt, tiszta arcú legény?
Ha most elmondanám a választ, félek, hogy mozibarátok százait tartanám vissza a jegyvásárlástól, szóval maradjon csak az én titkom. A titkok tudójaként leginkább azt nem értem, hogy vajon miért nem bosszant annyira a film, amennyire kellene.
Az egyik magyarázat, hogy a film azért nem hosszú, és hogy van ez a típusú mozi: az szerez benne örömöt, hogy mindent kitalálunk előre, és aztán minden lépésről lépésre meg is valósul. Nem az élet írja a forgatókönyvet, hanem mi magunk, a végén a szerelmesek kéz a kézben indulnak el a naplemente felé. Ezért jobb moziba járni, mint élni, a rendesek itt boldogokká válnak. A másik magyarázat némileg rokon az elsővel: vannak színészek, akiket akkor is jó nézni, ha ugyanazt teszik, mint korábbi filmjeikben. Harrison Ford például csak egyféleképpen tud borúsan nézni, és most is olyan egyféleképpen borús, csak most nem az a baja, hogy elrabolták a feleségét, miközben fogat mosott, hanem hogy sztárriporter létére rántottát kell főznie a reggeli műsorban. Diane Keaton az Annie Hall óta játssza a szeles nőt, pontosan azóta a magyar hangja Bánsági Ildikó, és most is szeles, most is Bánsági. Az utóbbi körülbelül tíz évben saját divattervezővel is dolgozik, és aki kíváncsi, hogy most mit hoznak ki a fekete nadrág fehér blúz összeállításból, annak feltétlenül a nézőtéren a helye.
Ráadásnak megkapjuk még Rachel McAdams mosolyát. Láttam már szörnyűbb filmet is az Ébredj velünknél. Igaz, azokra legalább emlékeztem fél órával a stáblista után is.
