Megfoghatatlan

Ki tudja, Jean-Pierre Limosin a kezdetektől tisztában volt-e azzal, mekkora fába is vágta a fejszéjét. A zseniális alapötletnek nem a kibontása nehéz feladat ugyanis, hanem az, hogy ötlete velejét egyáltalán át tudja adni a film nézőjének.

Az alapszituáció szerint Graham (Eduardo Noriega) egy fél évvel azelőtti sokk következtében olyan betegségben szenved, amely valóban forgatókönyvíró tollára kívánkozik: memóriájába csak tíz perc fér bele. A tárgyakra cetliket tehet, rajzolhat térképet saját használatra, hogy minden reggel eltaláljon a munkahelyéig, de egy regényt már nem olvashat végig, tartós érzelmeket papírra vetve sem élhet át - csak tíz percig. Ezért aztán természetes, hogy a jóképű főhős történetében egymást érik a szexuális kalandok, amelyeket Graham természetesen a legnagyobb macsók tudatállapotában visz véghez: csak a jelen számít, mi más számíthatna? (Sok férfinéző fogja irigyelni Grahamet ezért a különleges képességéért.)

A carpe-diem képességének végletekig eltolása azonban egyúttal hiányosság is. Mégpedig akkor kezd az árnyoldal is előtérbe kerülni, amikor a filmtörténet egyik legsanyarúbb sorsú női szereplőjét veti az útjába a sors - a hősnő, Iréne (Anna Mouglalis) az első pillanatban természetesen nem sejti még, hogy mire vállalkozott: ott kell megőriznie a szerelmet, ahol az tíz percenként eltűnik. Izgalmas lélektani helyzet, melyet a színészek maximálisan kijátszanak, nem túlpózolva, hanem puritán természetességgel. Graham karakteréhez ugyanis erősen hozzátartozik a színész - szerintem valaha látott legbonyolultabb - feladata: az emlékezés és a felejtés határmezsgyéjén kell folyamatosan egyensúlyoznia úgy, hogy közben annak valamennyi árnyalatát érzékeltesse: egyes helyzetek komikumát - lásd: a zaklató főnöknő-szál -, a figura kiszolgáltatottságát és azt, hogy miként vihet mégis végig egy folyamatosságot, hogyan mentheti át a figura állandó jellemvonásait kilencvennyolc percre. Sikerül neki, Eduardo Noriega (aki Penelopé Cruz mellett a Nyisd ki a szemedben, illetve legutóbb a tavalyi Titanic Filmfesztiválon látott Ördöggerincben játszott) kézzelfoghatóvá varázsol egy - elvileg - megfoghatatlan alakot.

Azt történetbe írni, hogy egy adott szereplő tudatának nincs egyetlen tiszta pillanata sem, szintén emberpróbáló dolog. Nem arról van szó ugyanis, hogy tízpercenként valami éles váltás történik Graham emlékezetében, hanem arról, hogy nem létezik olyan pillanat, amely ne tartozna valamelyik tíz percbe az életében: folyamatos váltásokkal kell, hogy éljen. Ezen a szinten a Novo az időről szól. Nem követhetetlen filozófiai elemzésekkel szolgál, hanem pókháló vékony gondolati szállal fonja körbe a nézőt. Ilyen az élet is, mondhatnánk helytálló közhelyet használva: nem eleje-vége dolgok sorozata, inkább folyamatok egymásba olvadása. Melyekben, szinte észre sem vesszük, de életmentő-fontossá válik az emlékezetünk. Biztosan lesznek, akik a technikai megoldások - pl. "arra nem emlékezhet", vagy "azt nem tudhatja" - megvalósítását kérik majd számon, de a film erőssége, hogy ezen túlléphetünk. Mert történik azért valami megfoghatatlan velünk, amire - remélhetően - emlékezni is fogunk.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu