Az eredetileg jogász, bíró író (Bernhard Schlink) többet adott el 1995-ben megjelent regényéből (Der Vorleser), mint Elvis a Love Me Tenderből. S nem tudom, hogy a király hol tananyag, de A felolvasó (magyarul előbb a Helikon, idén az Ulpius-ház adta ki) Németország sok tartományában a tanterv része; a neten is találni iskolai projektleírásokat, hogy hogyan lehet feldolgozni a tanórákon. S ha ez nem lenne elég, a kritikusok egy része is hozsannázva fogadta, bár itt már közel sem ennyire egynemű a kép, kapott is rendesen, például Angliában 2002-ben volt egy nagy vita a Times Literary Supplement hasábjain, hogy ti. relativizálja a bűnösséget, holokausztáldozatok nem szerepelnek benne, a tettesekkel szemben akar szimpátiát kelteni, kultúrpornográfia és holokauszt-giccs. Mindazonáltal 39 nyelvre lefordították, s hazáján kívül is olyan konzumcsodákat művelt, mint a York Times bestsellerlistájának meghágása egymillió fölötti eladott példányszámmal.
Na, akkor képzeljék el, hogy ez a matéria Hollywood (mint fent látjuk, Anthony Minghella kis segédei) "értő" kezében mivé alakul. Ha elképzelték, rugaszkodjanak kicsit még messzebbre.
Ugyanakkor nem kenhetünk mindent Hollywoodra, kócból volt a szeme eleve a jövevénynek; s kettősük belegyalogolt minden elképzelhető csapdába: a legnyilvánvalóbb az volt, hogy mit kezd a közmondásosan prűd álomgyár egy helyenként pornográfiába hajló szöveggel - egy tizenöt éves (teher alatt tombol nyilván csak igazán az akceleráció) kamasz és egy harmincon túli nő nagyon is testi szerelmével. Mit kezdene, betakarja valami nevetségesen sárga fényfüggönnyel, és - biztos, ami biztos - elfordítja a tekintetét. Átvág a felnőttként Ralf Fiennes képében ablaknál állva visszarévedő hősre. Mit visszaréved! Figyeli, ahogy a távolban elpattan egy húr!
Elmondja az interjú is, meg tudjuk is, hogy az van, hogy a kedvesről kiderül, hogy nemcsak háborús bűnös, de analfabéta is. Ezt pedig nem Hollywoodban találták ki, hanem a szerző akarja - de milyen átlátszóan - rám erőltetni, hogy érezzek együtt szerencsétlennel. Arról már nem is szólva, hogy a negyvenes években a Siemens nyilván tömegesen alkalmazott írástudatlanokat, és ki is töltötte bizonyára helyettük a jelentkezési lapot az SS-be. A könyv maga nem engedi meg olvasójának, amit nagy hanggal belenget, hogy gondolkodnánk el azon, hogyan is viszonyuljunk a háborús generáció dolgaihoz, épp ellenkezőleg, csak avagy-vagy állásfoglalást engedi. Más kérdés, hogy ehhez mennyire számít hozzáadott értéknek Kate Winslet Oscar-díjas bánata.
S avval küzd a hős, amivel a néző is, amikor azon filózik, hogyan is viszonyuljon a háború utáni generációként az elődök bűneihez - ő személy szerint azonban képtelen rá, hogy ne szeresse ezt a nőt, s hagyja a családját is rámenni e nemes érzeményre, nem képes rendes párkapcsolatra, mert a gyerekkori szerelem - oh, annyira - beleégett a lelkébe... Egy ilyen csávóval hogyan azonosuljunk?
S a hab a tortán a minden német kűrben kötelező Bruno Ganz, mintha tudná, mennyire silány az egész körülötte, hát megmutatja, hogy e téren is ő megy legmesszebbre.
Az nem baj, hogy Schlink nem gondol semmit a holokausztról (hisz tegye fel a kezét, aki veszi magának a bátorságot), de akkor mér' pofázik róla (leszámítva a konjunktúrát)? Hollywood meg olyan, amilyen: most épp a szegény ember Angol betegét nyomatja trendi keretben.
