A késő viktoriánus Angliában nehéz lehetett igazán kifinomultnak, érzékenynek, de talán még nehezebb homoszexuálisnak lenni. Bár a Platón által magasztalt szerelem soha nem zavarta a toleráns művészvilágot meg a csendes, empatikus feleségeket, zavarta annál inkább a bíróságokat és a zord atyákat, akik a fiaiknak bögyös, faros, pénzzel teletömött hitvest szántak szőrös mellű atléta helyett. Nem csak Angliában volt álszent és sznob a felsőbb társadalmi rétegek erkölcsisége és nem csak 1890 táján, az biztos. Az ír születésű, világhírű londoni írónak, Oscar Wilde-nak azonban ott kellett élnie, és modern életfelfogását ott kellett elfogadtatnia a társadalommal. Londonban mindenféle szubkultúra virágba borul előbb-utóbb, ott akkor is léteztek már a női ruhákba öltözők Molly szalonjai vagy a hasonneműek szerelmét keresők prostituáltklubjai. Végül is szerencséje volt az utóbbi időben fejlődő kulturális demokráciánkban egyre gyakrabban előrángatott íróembernek. Nálunk akkoriban rögtönítélő bíróság lincseltette volna meg, ha kiderül, hogy vidéki elvonulásai során, mikor otthon hagyja gyönyörű feleségét és két angyali gyermekét, fiatal fiúkkal csókolódzik. A filmben egyébként kissé unalmasak ezek a viktoriánus pornóképeslapokat idéző jelenetek. A kedves, briliáns szellemességgel riposztozó, környezete és rajongói által istenített nagy mackó véletlenül jön rá, hogy tulajdonképpen mindig is a férfiak szerelmére vágyott, de nagyon meg kell szenvednie önismeretének ezért a magasabb fokáért. A fiatal, intelligens, de vadbarom és szexuálpszichopata Bosie (azóta is azon gondolkodom, vajon innen ered-e a magyar buzi szavunk) iránt táplált olthatatlan vágya miatt egy rosszul sikerült rágalmazási ellenperben kényszermunkára ítéli a királyi bíróság.
Most végignézhetjük a kissé túlsúlyos, fizikai munkához nem szokott Oscar nemes szenvedéseit Stephen Fry alakításában. A film mindvégig hű az ábrázolt kor szelleméhez, nyilván az adatokat és a szereplők meghökkentő hasonlóságát, főleg tokában, nem fogják felróni a rendezőnek az irodalomtudósok, de annak, aki igazán rajongója a Dorian Gray arcképe szerzőjének, nem lehet elég ennyi. Igazából hiányzik az a bőséges anekdotakincs és szellemi izgalom, ami körülvehette emberünket és kortársait, és ami sokkal jobban csillogna a filmben, mint a kifogástalan mandzsettagombok és brosstűk.
