A Múmia visszatér című filmben feltűnő rejtélyes hősre ezúttal főszerepet osztottak a hollywoodi producerek, így Rock, az amerikai pankrátor végre megmutathatta, hogy van olyan rossz színész, mint a Conan a barbár-ral filmtörténeti mélypontot elérő nagy előd: Arnold Schwarzenegger.
Ismerőseimnek hangsúlyoztam, hogy munkaköri kötelességem megnézni a Skorpiókirály című filmet, de elnéző mosolyaikból, megértő válaszaikból mégis éreztem, hogy azt gondolják: ferde hajlamaim vannak, és titokban Xéna-matricákat, meg kézzel festett Hercules-figurákat gyűjtök. Végső kétségbeesésemben felhívtam azt a régi barátomat is, akit utoljára a Múmia visszatér-re hurcoltam el, de ő a cím hallatán rögtön lecsapta a telefont. Így végül feladtam a reménytelen küzdelmet, és egyedül indultam a moziba.
Gyanús társaság verődött össze vasárnap délelőtt a budapesti multiplex félhomályában. Előttem egy susogós melegítőjét ízléses műköröm szettel kiegészítő fiatal anyuka ült, még fiatalabb kisfiával, és éppen a popcorn, az ebéd és a gyomorrontás összefüggéseiről folytattak anyai nyaklevesekkel tarkított párbeszédet. Tőlem balra tizenhat év körüli szerelmes pár bújt össze csendben, akik szemmel láthatóan a szülői felügyelet elől menekültek a mozi sötétjébe, és talán fogalmuk sem volt arról, hogy mi zúdul rájuk perceken belül. A teremben elszórtan vizuális effekt-rajongó műszaki egyetemisták zörgették a chipses zacskót, mögöttem pedig két egyiptomi cserediák feszengett, akik valószínűleg azt remélték, hogy ebben a filmben majd láthatnak valami hazait. A fokozódó helyzet ellenére nem estem pánikba, mert a ház nagyságú vászon látványától előtört belőlem a mozirajongó, és egy pillanatra úgy képzeltem, hogy ha harmincöt milliméterre forgatnák, még az Anettka Showt is élvezném.
Sajnos a mozgófilm iránti lelkesedésem alábbhagyott, mert pár pillanat alatt kiderült, hogy a vásznon pergő film minden képkockáját, ha nem is ebben a sorrendben, de láttam már valahol. Az első jelenetek után világossá vált, hogy a Múmia alkotói csak ki akartak préselni még pár milliót az ókori történetekre és a kézzel hímzett ágyékkötőkre fogékony közönségtől, meg egyébként is hasznosítani akarták az előző forgatáson a nyakukon maradt pár ezer jelmezt. Ötletük viszont nem volt, ezért felütötték a Nagy Hollywoodi Közhely és Klisé Lexikont, és összeollóztak egy történetnyi unalmas sablont. Így készült a zsarnok király és a hatalma ellen törő jó útra tért bérgyilkos története, amit persze némi szerelem, varázslat, és egy csipetnyi csetlő-botló, szerencsétlen humor fűszerez.
A film közepére az lett a benyomásom, hogy az alkotók eredetileg a Conan a barbár történetét akarták újból filmre vinni, de nem tudtak megegyezni a jogdíjak kérdésében, ezért inkább egy kicsit átszabták a lassan húsz éves történetet. Új cselekményszálakat meg karaktereket kitalálni azonban nagyon macerás, ezért inkább néhány sikeresebb amerikai produkcióból, például az Utolsó mohikán-ból, az Indiana Jones-ból, vagy a Halálsoron-ból loptak ötleteket.
Történelmi hitelességről természetesen szó nincs, csak néhány tankönyvekből kiragadott hívó szót, mint Szodoma és Gomora, dobtak elém koncnak az alkotók, de ilyesmit talán nem is lehet elvárni egy ókori díszletek közé bújtatott akciófilmtől, amiben a pergősebb jeleneteket nu metál dallamok kísérnek. A lenyűgöző látványelemek és a szédületes számítógépes trükkök azonban szériatartozékok ebben a filmes kategóriában, a Skorpiókirály azonban még sem kápráztatott el. Bár a Hídember megtanított arra, hogy meg kell becsülni a visszafogott, a film képi világába észrevétlenül belesimuló effekteket is, de pár számítógéppel generált, statikus ókori látképnél azért többet vártam egy nagy költségvetésű amerikai akciófilmtől.
A moziból távozva, a felejthetetlenül rossz kilencven perc után elhatároztam, hogy kegyetlenül megbüntetek mindenkit, aki hagyta, hogy egyedül szenvedjek a vászon előtt, ezért felhívtam minden barátomat, és a figyelmükbe ajánlottam ezt a remek filmet.
