Tekintetbe véve, hogy a kortárs amerikai filmkészítés alighanem legtudatosabb alkotóiról van szó, szemernyit sem csodálkozhatunk azon, hogy a 2004 óta immár a rendezői székben is hivatalosan összenőtt Coen fivérek közelmúltbeli filmjei egyetlen lánc - formájukban-színükben persze erősen különböző - szemeiként is felfoghatók. Mintha előkotortak volna egy rongyos füzetet, amiben az emberiség legfőbbnek remélt támasztékai vannak egybeszedve, majd keserű magabiztossággal elkezdték volna sorban kihúzni a fogalmakat: a Nem vénnek való vidékkel a haladást, az Égető bizonyítékkal a rációt, az Egy komoly emberrel pedig a gondviselést. Legfrissebb munkájuk, A félszemű egyfelől a következő fájdalmas tollvonás darabja - másrészt azonban szembe is fordul némiképp ezzel a végletesen illúziótlan szemlélettel.

Noha a rendezőpáros joggal hangoztatja, hogy filmjük nem remake (hanem egyszerűen az 1968-as, magyar nyelven a napokban először megjelenő Charles Portis-regény újabb olvasata), a kettős mondanivaló megléte mégis rokonítja dolgozatukat a Henry Hathaway-féle, John Wayne egyetlen Oscarja miatt is híres 69-es A félszemű seriffel. A negyven évvel ezelőtti verzióban a két profi fegyverforgató társaságában apja gyilkosa után eredő bakfis, Mattie Ross alakja egy új korszak eljövetelét jelezte - vagyis az addigi világ alkonyát. Az üzenet persze az akkorra már szinte mindenen túlesett westernfilm műfajának is szólt - a mű végkicsengése ezzel együtt mégis egyértelműen bizakodó. Emlékeznek, hogyan ér véget A félszemű seriff? A vénülő, pocakosodó békebírót (és nem seriffet!) alakító öreg, hasasodó John Wayne, a klasszikus western első számú ikonja a sikeres misszió után elegánsan átugrat a fakerítésen. Vagyis félkegyelműek vagyunk, ha a revizionisták és más izgő-mozgó alakok miatt máris kapkodva sírásót hívunk a legamerikaibb zsánerhez.

A Coen testvérek ezt a zárlatot már csak azért sem tarthatták meg, mert tisztában vannak a szomorú ténnyel, miszerint a westernfilm immár kábé harminc éve hever a lőporfoltos ravatalon (de sokunk örömére azért még nő a körme és a szakálla). Másrészt a korai műveikben még szinte kizárólag a műfajok szétforgatásával bíbelődő testvérek számára ez a reflexiós játék ezúttal huszadrangú kérdés. A bosszúwestern elsősorban stabil forma nekik, amely elbírja a belécsurgatandó sűrű, kesernyés egzisztencialista tartalmat.

Így aztán persze nemcsak az utolsó percek változtak meg, hanem egy sor egyéb lényeges motívum is. A legjelentősebb alighanem az, hogy míg a korábbi verzióban Mattie Ross a női emancipáció bajnoka is volt, addig Mattie neme ma már nem annyira fontos vagy érdekes. Az számít csupán, hogy gyerekemberről van szó - de az olyannyira, hogy a Coenek ezúttal jóval hamvasabb megjelenésű lánykát választottak a fontos szerepre (Hailee Steinfeld számottevő tehetséggel domborít élete legelső mozijában). A sötétséggel és a halállal állandóan érintkező felnőttvilág irányába kanyargó odisszeára leshetünk hát rá - mely világot nemcsak a lezajló események határozzák meg, hanem (westernfilmtől korántsem szokatlanul) maga a környezet is. A félszemű egyik kétségtelen főszereplője a finoman hátborzongatónak mutatott erdő, amelyben bármi megtörténhet, ahol kényelmesen elfészkelheti magát a gonosz, és ahol akármelyik percben másviláginak tetsző, ám nagyon is földszagú alakok imbolyoghatnak elő a fák mögül (kalapemelés Jarmusch előtt - csak hogy a kézjegyszerű utalások is megmaradjanak).

A talpraesett kislány kísérői között mutatkozó hasonlóságra a túlhangsúlyozástól sem visszariadva igyekszik rámutatni a két Coen. Hiába fektet Cogburn békebíró és LaBoeuf lovas rendőr - príma dialógusokat eredményező - jelentős energiákat abba, hogy különbözőségüket bizonygassák: az egyiknek a jobb szeme hiányzik, a másik félkarú, és lépni is mindketten csak nehezen tudnak a rájuk nehezedő jellemhibáktól. Embert próbáló feladat eldönteni, mi a sápasztóbb: a gonosz, amely banális ugyan, de ettől még szívesen a nyakadnak ugrik, vagy hogy ilyenek lettek, netán mindig is ilyenek voltak a hőseink? Ugyanakkor mégiscsak ezek a viharvert pojácák azok, akik ha utolsó erejükkel is, de kirángatják a jobb sorsa érdemeseket a kígyóveremből. És persze az sem marad feltáratlanul, hogy a többieknek mi jár: váratlanul moralista Coenjeink erdejében ezúttal keményen be van árazva minden cselekedet. A félszemű (lakonikus tömörsége miatt különösen hatásos) epilógusa láttán afelől sem maradhat sok kétség a nézőben, hogy az adott pillanatban egy nagyon is meghatározott kör számára még a mindenséget jelentő helyes lépés zaja meddig ér el, és milyen tempóban foszlik semmivé.

A Coen fivérek tizenötödik filmje némi feszültségtöbbletet elbírt volna ugyan, ám úgy egészében, mint legapróbb részleteiben alaposan átgondolt, hangulatos képekből és remek színészi nekifeszülésekből kikevert elegáns és szellemes darab, komoly teljesítmény. És bár nem emiatt készült, végül mégiscsak bizonyítja egy csodálatos műfaj életképességét.