Men in Black

Van hogy a giccs esküdt ellenségei szemében is legitimációt kap a szentimentalizmus. Ritka eset, de talán ez most ilyen.

A legrosszabb nap

A tízéves Oskar 2001. szeptember 11-t nevezi a fenti módon, a dátum kiejtésétől úgy ódzkodik, mintha az egy a megnyílt földből egyszer már előbújt kénszagú kobold nevét rejtené, amelynek kimondása már önmagában újra megidézné a szörnyet. Egész generáció élhet hasonló traumával New Yorkban és környékén, ők azok, akik szinte testközelből, de legalább is irtó közelről élték át a terrortámadást, sőt talán el is veszítettek valakit a tragédiában. Oskar bálványozott édesapjától vett búcsút, helyesebben épp ez az elbúcsúzás az, ami sehogy nem sikerül számára. De legalább már van egy terve.

Oskar ugyanis egy picit esőember, vagy legalább is abban a hitben él, hogy nem egészen százas, bár amint mondja, az orvosi vizsgálatok ezt nem igazolták egyértelműen. Fél a hintázástól, de ugyanakkor felnőtteket megszégyenítően intelligens és felvilágosult. Vagy mondjuk úgy, intelligens és felvilágosult módszerekkel kutatja New York "elveszett városrészét", amelyről apja mesélt neki Central Park-béli sétáik során. 9/11, illetve egy az apja nevével ellátott üres koporsó eltemetése után pár hónappal egy újabb rejtély megfejtésébe kezd, amit elképzelése szerint épp apja hagyott rá.

A kulcsos gyerek

[img id=355520 instance=1 align=left img]Sem a csak flashbackekben megjelenő Tom Hanks, sem az igazi szerepet csak az utolsó percekben kapó Sandra Bullock nem nevezhető a film központi alakjának, arcának vagy bárminek, ami túlmutat egy néven a plakáton. A főhős csak és kizárólag a – valóságban valamivel érettebb, 14 éves – Thomas Horn, bár ezzel nem azt állítom, hogy olyan lehengerlő lenne a kissrác a vásznon, csak azt, hogy a színészek közül a játékidő döntő többségében egyedül az ő feladata lenne a hátán vinni az egész filmet, és ebbe nem rokkan bele sőt. Tény ugyanakkor, hogy a szintén csak mellékszerepben, de feledhetetlen mellékszerepben megjelenő (és ezért Oscar-díjra is jelölt) Max von Sydow szó szerint tündököl. Épp annyit van jelen, hogy ne unjunk rá teljesen több mint két órán át egy vékonyhangon sipítozó kisgyerekre, aki folyamatosan ráz valami hülye csörgőt, mert a történet szerint így relaxál, mi viszont a kezét törnénk el egy idő után. Max von Sydow-nak minden gesztusa varázslat, persze nem is akármilyen karaktert kapott, egy a második világháború traumájától megnémult öregembert alakít. Nem leszólni akartam a két hollywoodi sztárt, Hanks és Bullock is a maximumot hozza ki a rá kiszabottakból, egyszerűen csak a Rém hangosan és irtó közel nem róluk szól.

Feketelista

A filmről lesüt, hogy regényadaptáció. A kis Oskar vélt vagy valós mássága nyilván több magyarázatot ér, mint amennyire a filmben lehetőség volt, de még ennél is valószínűbb, hogy az a rengeteg ember, akiket sorra látogat (egy bizonyos Black nevű fószert keres, ezért végigmegy a telefonkönyvön), nyilván mind saját kis történettel bírnak az eredeti elbeszélésben, mind valami komoly hatást gyakorolnak a fiatal srácra, s ezek a megismerések lesznek azok, amit igazán jutalmul kap a kutatásért, nem a megfejtés maga. Stephen Daldry mozijában azonban ők aztán tényleg csak nyúlfarknyi lehetőségekhez jutnak, sőt néha montázsszerűen rohanunk végig a fekete-listán. De ezt talán nem is lehet számon kérni rajta. Filmje így is az átlagosnál jóval több extrém szituációba helyezi bele főhősét, mind konkrétan térben, mind úgymond érzelmi vonalon haladva. Tulajdonképpen a történet amolyan egy helyben toporgó road-movie, a szubzsáner számos ismérvével, ugyanakkor utazásnak nehezen nevezhető városon belül tett sétákkal. Hogy a végeredmény menthetetlenül szentimentális, az nem kérdés. Hogy ez már sok-e a gyomornak vagy sem, ízlés dolga. Ha ennyi személyeset megenged az olvasó, én a magam részéről alapvetően epét hányok hollywoodi giccsbombáktól, de ezúttal egy annyira csavaros és szó szerint magával ragadó (tehát körbefon és húz be a dzsumbujba, ahol minden sarkon meglepetés vár) történettel, valamint izgalmas központi karakterrel találtam szemben magam, hogy a film 130 percét rezzenéstelenül ültem végig. Őszintén remélem, hogy sokan tesztek még hasonlóan.

Kinek ajánljuk?
- Szentimentálisaknak.
- Poszt-9/11 traumát vizsgálóknak.
- Akik megbékélnek a didaktikával, ha a történet és a körítés azt igazolja.

Kinek nem?
- Akik a gyerekszínészeket inkább csak a háttérben tűrik meg.
- Akik a Daldry-féle karakterközpontú mesék helyett inkább deszantosokat néznének, ahogy Afganisztánban robbantanak.
- Akik több mint két órát nem ülnek egy helyben, csak hogy azt nézzék, milyen rossz egy kis kölyöknek.

9/10