Jelen filmünk címszereplőjének az öregedést lelassító, méregdrága kozmetikai termékekre nem kell költenie, sőt: a radikálisabb megoldásokkal se vesződik úgy, mint mondjuk Nicole Kidman félelmetesebb éveiben. Adaline ugyanis egy mesés stílusú narrációval kísért baleset következményeként megragad a húszas éveiben, s nagyon úgy tűnik, ő bizony minden körülmények között forever young maradhat. És még olyan izgalmakkal se kell számolnia, mint a visszafelé fiatalodó Benjamin Buttonnak.
Fiatal és lehangolt
De mit kell tennie cserébe? Tán fejeket kell levágnia Hegylakó-módra? Ááá, dehogy! Ennél sokkal durvább a végzete. E különös ajándéknak ugyanis az az ára, hogy bármi történjék is, a Blake Lively-re megszólalásig hasonlító főhősnőnek szomorúnak kell maradnia, egészen a játékidő végéig. Ami onnan, a stáb felől nézve nyilván borzasztóan egyedi és lenyűgöző, ám innen, a befogadó perspektívájából szemlélve nem is tűnik olyan nehéz feladatnak – mert az Adaline varázslatos életében nem csak bármi nem történik, hanem szinte semmi. A szinte azt jelenti ez esetben, hogy ami történik, nem más, mint szélesvásznúra nyújtott, nagyon hosszas sóhajtozás, a könnyek folyamatos nyelése, a hangok érzelmi okokból való elvékonyodása, vagyis nyavalygós variációk egyetlen témára. S még a variációk is olyanok, mintha ugyanolyanok lennének.
Fiatal és boldogtalan
A témázás pedig valahogy úgy hangzik, hogy jaj, hát miért nem lehetek én szerelmes, jaj, hát azért nem, mert akibe beleszeretek, az ráncos lesz, aztán halott; jaj, menj innen, nem kerülhetek hozzád közelebb, ez volt a negyvenes, az ötvenes, a hatvanas, meg az összes évtizedben, amióta ez történt velem, ráadásul el se árulhatom, mi ez az egész, mert akkor biztos elvinnének a tudósok! Bizony, ez megy Lee Toland Krieger rendezésében, szinte az első perctől, szinte az utolsóig. De tényleg! Azonban igazságtalan lennék, ha kínosnak nevezném a mű egészét, hisz végülis azt simán hozza, amit egy romantikus giccstől elvárhat az ember. Illetve csakis azt hozza, de azt nagyon. Rob Simonsen zenéjétől a szívnek meg kell szakadni, s külcsínre is kifejezetten mutatós: nem csupán a főszereplő, vagy a körülötte forgolódó férfiak (Harrison Fordot mindig öröm arcszőrzettel látni), hanem a felvillantott retró-miliők is kellően részletgazdagok – az meg egyenesen élményszerű, amikor az idén 83 esztendős Ellen Burstyn azt mondja az idén 28 éves Lively-nek, hogy anyu.
Fiatal és tudományos
Nem mondom, hogy könnyű komolyan venni az Adaline varázslatos életét, de alighanem az lehet a titka, hogy nem is érdemes. Bár azért erről mintha maguk az alkotók se lettek volna feltétlenül meggyőződve, mármint arról, hogy meddig nyújtózkodhatnak a rózsaszín álmot hozó takarójuk alatt: máskülönben a történet elején és végén aligha mertek volna olyan fergeteges (ál)tudományos magyarázatot adni Adaline örökifjúságának okaira, mint amit kifundáltak. Arra nem tudtam rájönni, hogy egy szerelmes ponyvafilmben mi szükség van erre a blablára, de hát én is csak egy egyszerű halandó vagyok, aki menthetetlenül öregszik. Azt pedig döntsék el önök, hogy az élet mennyire számít rövidnek az ilyen filmekhez!
Kinek ajánljuk?
- Akik már a Hegylakóban is csak a rövid románcos részeket kedvelték.
- Blake Lively, Ellen Burstyn és Harrison Ford rajongóinak.
- Akik szerint ők is örökké fognak élni.
Kinek nem?
- Akik szerint a fiatalság: bolondság. És nem merő szenvedés.
- Akik akkor se néznének romantikus filmeket, ha beléjük csap a villám.
- Akik szerint csak egy maradhat.
5/10
