Az a több mint félórás csatajelenet, ahogy a japán Zerók levegőben, vízen, víz alatt (torpedók) támadják a csendes- óceáni amerikai flottát, a támaszpontot - majdnem tökéletes. Százharmincötmillió dollárért megkapod, amit vársz, bár nem olyan véres, mint a Ryan közlegény megmentése, amivel mintha versenyezni szeretne. (Pearl Harbor, Égi háború, rendezte Michel Bay). Bárhogy van is, a háborús nagy moziknak még mindig van varázsuk: a tét is, a dráma is nagy, a látvány meg - sajnos - itt soha nem erőltetett. Igaz, a mozisok kicsit "poszt"-ra vették a történelmet: a kvázi-dokumentumot egy óriás szerelmi történet tartja a másik oldalról. Ben Affleck szerelmes Kate Beckinsale-be, a lány is szereti, minden szép, de a srác elmegy Angliába harcolni. Haverja - a másik főszereplő (Josh Hartnett) addig vigasztalja a lányt, amíg összejönnek. Aztán visszatér a hős... Közben őrjöng a történelem, a szerelem megpróbál vele versenyezni, mert az mindent legyőz. Ma már, az idők távlatából.
Igaz, a film szerint akkor is. Nekem máig rejtély, hogyan sikerülhetett egy akkora vizet (a Csendes-óceánt) észrevétlenül átúsznia az egész japán flottának. Sok találgatás is él ezzel kapcsolatban, tény, hogy ez a borzalmas sokk kellett ahhoz, hogy Amerika belépjen a második világháborúba. A moziban ebből csak annyi látszik, hogy egy hírelemző tiszt célozgat a japán támadásra, de az okosok leintik: nincs bizonyítéka. Pedig ezek (voltak) az igazi történelmi kérdések, no meg, hogy ugyanez a flotta pár hónap alatt hogyan tudott felállni a padlóról, és Midwaynél visszavágni. Ezt a mozit viszont úgy csinálták meg, hogy már itt, a véres vereség képsorai között is érezhetjük a győzelmet: Hollywoodban nincs vesztett csata, csak győzelem lehet a poén. De azért ne csak mosolyogjunk ezen, van ebben valami más is: ettől fiatal ez az ország.
A film nemcsak a dráma háborús részével tartja életben a néző figyelmét: legalább ilyen fontos benne a szerelmi bonyodalom, mert ez a háromszög-probléma bizony nehéz ügy. Ben Affleck már eddig is nagy sztár volt, nők bálványa, most félrecsapott repülőtiszti sapkájával még inkább az lett. De a Beckinsale lány is felnő a szerepéhez: jól hozza a negyvenes évek hangulatát. Josh Hartnett kapaszkodik is kettejük között, nehogy csak a kisebbik fiú sorsa maradjon neki. Mert itt olyan fontos kérdésekben kell színészileg helytállni, hogy mennyi ideig illik gyászolni az udvarlót, milyen arcot kell vágni az új pasinak, mikor a sírból visszatér a másik, s hogyan lehet ebből mégis hepiendet csinálni.
Az apróságokban találhatunk jó szekvenciákat: a kórházba ömlenek a sebesültek, egyszer csak nincs több érszorító, műszer, vérpalack. A fejetlenségben elsőként egy színes bőrű (Cuba Gooding) találja meg a nehézgéppuskát (történelmi tény); a központból egyórás késéssel érkezik a távmondat a "várható" támadásról, a tisztek már a halottakat szemlézik. És persze villanásokra látjuk a hajóóriásokat pusztulni, a japán és amerikai gépeket légi csatázni, a korabeli hírközpontot működésben (az internet felől kicsit fura, de jelzi: ezekkel a nehézkes kütyükkel kellett nyerni). Talán az a baj, hogy már láttunk egypár filmet erről a tragédiáról, és a rendezés nem tudta eldönteni, hogy újrahasznosítson, emléket állítson, vagy a mai néző igényeihez igazítsa a sztorit. Végül az utóbbi kettőt keverte. Ez a koktél a háromórás eposz.
