Főhősünk esete némileg hajaz a Csokonai Vitéz Mihályéra. Csapért küldik Vitézt, de egész napos trip lesz belőle, csapot-papot, s mindent felejt nevezett. Juan is egynapos abszurd utazásba keveredik, mentségére legyen, hogy őt a sedanja orrának csapódó telefonpózna téríti el, mert kipurcant a gyújtáselosztója. Nem is marad más választása, Csokonaiból átcsap cinegébe, és szalad házról házra, de gyújtáselosztó-szerelőjét sehol sem találja. Szalad fűhöz-fához, a külvárosban lakó vén szakihoz, de az azt mondja, nincs most idő rá, és már reggeli után bedobja a sziesztát. Juan meg tovább keresi, kutatja: "szerelőt, elosztót" - egyre csak azt hajtja. Mindeközben az abszurd események fonalából szépen gombolyodik a dráma. Fernando Eimbcke kis híján megtréfált bennünket, már-már azt hittük, hogy az izé javíttatása lesz a dráma, de nem. A történet a film kétharmadánál kezdődik, meghalt az apa, Juannak egyik napról a másikra családfenntartóvá és férfivá kell válnia. Sejteni sejtettünk valamit, de csak annyira halvány utalás esett rá, hogy az abszurdból egy pillanatra ki nem estünk. A történet váratlanul, ám mégis ma?anásan fordult drámába. A végén azért megadatik a feloldozás; Juan egy nap alatt (de mégis ma?anásan), ám mindenképpen méltón - sokak örömére, s leginkább a magáéra - felnő.
Hogy miért Lake Tahoe a mű eredeti címe? Mert ott még sosem jártak, és ez a mexikói porfészek - mint élettér - legalább annyira oligotróf, mint a Tahoe-tó, viszont nem fagy be. Ahogy ez a történet sem. Egyetlen pillanatra sem.
