A többszörös koprodukcióban készült vígjáték műfaji alapfeltételét feszegetve kissé gondban vagyunk: valahogy nehézkesebben, csökkent őszinteséggel mondható el ugyanis, hogy hát igen, a dán humor, az aztán az igazi gatyaszaggatóan nevettető! Vagy a svéd: annál sem tudunk jobbat, nem beszélve az izlandiak híres humoráról.
A koprodukció francia-olasz oldala ugyan adhat okot a reményre, de ha a stáblistára vetjük tekintetünket, ismét elcsodálkozhatunk. A direktor, a film főfőnöke a legvérmesebb művészfilmes dán fenegyerek, Lars von Trier. Humora inkább cinizmus alcímmel kerülhet szóba, sajátságos szerzői filmes attitűdjét három trilógia (az Európa- az Aranyszív- és az USA-trilógia) mentén kell halálosan komolyan venni. Csinált ugyan egy tévésorozatot Birodalom címmel - nálunk is adta a televízió -, de erre is inkább szerzői-műfaji önreflexió és szatirikus-groteszk hangneme miatt, nem pedig fergeteges, színtiszta humoráért emlékszünk. A vígjáték műfaját ugyanis véresen komolyan kell venni, humorban tréfát nem ismerni, Lars von Trier pedig, csak hogy még tovább provokálja a nézőt, most a Főfőnökkel sem ezt teszi, hanem további kikacsintásainak színterévé alakítja a jól ismert, sajátos szabályokkal bíró vígjátéki terepet.
Pedig története abszolút a műfajba vág: egy üzleti tranzakció korrekt lebonyolításához egy számítógépes vállalkozás tulajdonosának szüksége van egy ál-főnökre, így felbérli a színész Kristoffert, hogy bújjon a szerepbe a siker érdekében. Kristoffer azonban nem sokat konyít a PC-hez, másfelől pedig az iroda alkalmazottjai sem irányítható bábok, nagyon is megvan a véleményük régi-új, láthatatlanból láthatóvá vált főnökükről, s ezt időről időre a tudomására is hozzák. A helyzet tehát egyre tarthatatlanabbá, irányíthatatlanabbá válik, s ahogy eluralkodik a káosz, alapelvárásaink szerint úgy harapódzik el a nevetés is a nézőtéren. Ám Trier egyszer csak - de nem csak egyszer - kilép a történetből, kamerája kívül kerül az ablakon, az abban tükröződő képen őt magát látjuk, a rendezőt, amint egy darun ülve a film sajátságairól elmélkedik.
Önreflexív elemekkel teletűzdelt darabbal van ismét dolgunk, ha bírjuk türelemmel és kedveljük annyira a dán provokatőrt, hogy ismét elnézzük neki, amint pórázon vezet minket, időnkét kitaszíttat a történetből, nevetésünket pedig gonosz iróniával vágja el - nos, ez esetben, de persze nem csak ebben: kifejezetten ajánlom a Főfőnököt.
