Hogy megyünk e táncba Peter Chelsom Hölgyválasz című filmje után, azt nem tudom. Egy azonban biztos, ezentúl gyakrabban fogunk felfelé tekingetni munkából hazajövet, abban a reményben, hogy hátha - ha csak egy szempillantás erejéig, de- elkapunk egy-egy magányos tekintetet, amint ránk szegeződik egy táncterem ablakából. Gyakrabban vissza fogunk járni, már csak olyan elfeledett emlékekben létező terekre, utcasarkokra, ahonnan még épphogy belátni, balett termekbe, társastánc tanfolyamokra, latin amerikai izzadós csípő riszálásokhoz. Ha bátorságunk nincs is hosszú ideig szemlélődni, a beiratkozásról már nem is beszélve, a pillanat varázsáért feltétlenül megérte. Van valami igéző, valami megmagyarázhatatlanul csábító azokban a helyekben, ahonnan libbenő szoknyákból, pille fehér mamuszokból, vagy éppen kéjsóvár magas sarkúkból árad a boldogság és a vágy.
John Clark (Richard Gere) is keres valamit. Nem is biztos, hogy tudja, hogy igazából mit. Boldog, házas, gyermekei vannak, jó állása, szép kocsija, háza, autója. És mégis. Talán ez lenne a 'middle-life crisis'? Szerencséjére éppen jókor pillant ki a hazafelé tartó metró kocsi ablakán. Szép nagy piros betűkkel hirdeti a neon: Miss Mitzi's Dance Studio, keretbe foglalva egy hozzá hasonlóan magányosnak tűnő alakot, Paulinat (Jennifer Lopez), aki megigézi, rabul ejti, megtanítja, megtáncoltatja, megizzasztja, és "felajzza". Aztán a film végére Clark vissza is talál feleségéhez, Beverlyhez (Susan Sarandon). Mostantól kéz a kézben járhatnak majd 17.00 órai kezdettel a legkülönfélébb "szerelem-felébresztő kurzusokra".
Nem mondanám, hogy nem lehet szerethető pillanatokat felfedezni Peter Chelsom alkotásában. Az archetipizált karakterek kezdetben medventáncot járnak, rumba, szamba helyett csetlenek-botlanak, majd a földre lecsücsülnek. Hopp. Van itt grizzly méretű Forest Whitaker utánzat (Omar Benson Miller), izomfeszegető gyúrmapólós (Bonny Cannavale), mellkidobós 40-es (Lisa Ann Walter). Ja, és Chelsom legszerethetőbb figurája Link(y), Clark meleg munkatársa (Stanley Tucci), aki mikor szemüveget hord és kopasz, akkor zakós, amikor pedig hosszú, fekete parókás, akkor mellszőrzet mutogatós parkett ördöge. Szerencsére sokat táncol a filmben, őrülten ropja, kicsit olyan számomra, mint a Nagy Lebowski-beli Jesus. Egyszer megszégyenítik egy versenyen, de kiderül, póthaj nélkül is képes vállalni önmagát.
Mégis hiányzik valami a Hölgyválaszból. Talán a vibrálás, talán, amit az angolok úgy fejeznek ki, hogy "chemistry" (valakik között), pont az, ami szavak nélküli jelentést kölcsönözne mozdulatoknak, érintéseknek, lélegzetvételnek. Pedig a Chicagoból átpördült Richard Gere látszólag minden tőle telhetőt megtesz, ellenben partnerével, JLo kisasszonnyal, aki a történetben rejlő hő ellenére, jéghideg. Hol van már a Mint a kámfor gyúlékony, perzselő szépsége. Csak sejteni vélem, de bizonyára a Hölgyválasz alapjául szolgáló 97-es Masayuki Suo darabban többről lehetett szó, mint a 2004-es remakeben.
