Julian Schnabel képzőművész. Első filmjét 1996-ban rendezte, A graffity királya címen mutatta be nálunk a televízió. Ez Jean Michel Basquiat festőművészről szólt, aki sajátos falfirka stílusával lenyűgözte a hetvenes évek sok minden iránt lelkesedő New York-i közönségét. A Mielőtt leszáll az éj második filmje. Egy ugyancsak fiatalon meghalt, kubai író, Reinaldo Arenas életét követi végig, újabb művészéletrajz tehát, pusztán a témaválasztás az oka, hogy ha innen nézzük, egy kicsit több, ha onnan, egy kicsit kevesebb.
Reinaldo Arenas művész volt, és emellett homoszexuális, így az izmosodó diktatúrában többszörösen forradalom- és rendszeridegen. A téma tehát innen egyrészt pontos, metszetszerű pillantást enged a diktatúrák működésének az emberi (és művészi) individuumra gyakorolt hatására, másrészt érzékletes képet fest egy speciális (értsd: ellenséges) közegben létező szubkultúra életéről és sorsáról, és ezen keresztül a másság, a tolerancia, pontosabban az intolerancia kérdésköréhez is hozzászól. Ugyanakkor a sok, néhol talán kissé erőszakoltan bekevert többletjelentés jócskán koptatja a legfontosabb, elsődleges tartalmat, tudniillik a film életrajz jellegét, és az egész már valahogy túl sok mindenről szól, elveszik benne mind az ember, mind a történet.
Végül is egy gyönyörűen fényképezett, remek színészi alakításokkal színesített, mégis kissé nehézkes és megfoghatatlan filmet kap a néző, ha beül a Mielőtt leszáll az éjre. Néhol kissé propaganda ízű is, néhol cseppet közhelyes, de az is lehet, hogy csupán a kelet-európai ember szemében unalmas mostanra már a kommunista diktatúrák mégoly lelkiismeretes ábrázolása is.
A színészek játéka mindenesetre még érdemel néhány szót. Elsősorban kell kiemelni Javier Bardemet, akit eddig sok spanyol filmben láthattunk és kedvelhettünk meg, de ilyen nehéz és szép feladatot még talán sosem kapott, mint itt. Johnny Depp is játszik a filmben, mindjárt két szerepet is, tőle kissé szokatlanul, jelentős átlényegüléssel, alkalmasint alig lehet felismerni. Sean Penntől azonban egyáltalán nem szokatlan ez a fajta színészbravúr (gondoljunk csak például a Világ második legjobb gitárosának címszerepére), pironkodva bevallom, én csak a stáblista olvasása után jöttem rá, hogy őt is láttam a vásznon, néhány perccel korábban.
