Ha a Kill Billben a lenyűgöző képek és a lendületes zene elterelte volna a figyelmet a címbeli felszólításba kódolt üzenetről, akkor Tarantino most a szánkba rágja azt az üzenetet. Voltaképp nem is film a Halálbiztos, hanem egy újabb masszív tégla abban a konstrukcióban, amelyet Quentin Tarantino a mozijaival épít.
Az építkezés hozadéka az is, hogy ebben a filmben semmi sem véletlen vagy esetleges. Sőt, a Halálbiztos ritka egy szájbarágós film. Ahhoz persze, hogy a didaxis célt érjen, a nézőknek legalább az érintett témakör alapjaival tisztában kell lenniük. Ezért van, hogy a jelen film értelmezéséhez nem elég Tarantino filmműfaj-idéző technikáját bevágni. Mert mit is épít QT?
Első két filmjében (Kutyaszorítóban, Ponyvaregény) - számos más művelet mellett - bevezeti a fecsegő akcióhős figuráját. Ahhoz voltunk szokva, hogy a hős hallgatag, sejtelmes, tőmondatokban meg a szúrós tekintetével beszélő férfi. Mister Narancsék meg Vincent Vega dumái viszont kult-idézetekké lettek. A Jackie Brownban Tarantino egyszerre három, az uralkodó kultúra által marginalizált identitáselemet visz győzelemre: az esélytelenül induló 44 éves fekete nő felülkerekedik töketlen ellenlábasain. Tarantino állítása szerint az Uma Thurman ötletéből kidolgozott Kill Bill vol. 1?2-ben, melyet máshol "feminista manifesztumnak", a "girl power" ünneplésének titulált, a főszereplő "Menyasszony" már mindent meg- és eltanult, amit a férfiak erőszakkultúrája nyújtani tud. Már elszakadna ettől, máshogy élne, de mestere (és szerelme), Bill inkább megöli, mintsem elengedje. Patthelyzet - ha nem végzek veled, te velem végzel -, aminek véget kell vetni, mindegy mekkora szeretethullámok csaponganak a Menyasszony és a nő távozását patologikusan túlreagáló Bill között.
Így érkezünk el QT ötödik filmjéhez. A fáma úgy szól, hogy Tarantino és Robert Rodriguez arra szerződött, hogy ikerfilmjükkel azt a hetvenes évekbeli moziélményt kreálják újra, amikor egy jegyért két B-kategóriás filmet nézhetett végig a nagyérdemű. A B-filmek pedig arról ismerszenek meg, hogy a kamerának hosszabban szabad elidőznie a kiszakadó végtagokon és belsőségeken valamint a fedetlen női testtájakon, mint az illedelmesebb A-filmekben. Hogy Rodriguez kollega hogyan oldotta meg a feladatot, csak nyár végén tudhatjuk meg (akkor ér a film a budapesti mozikba), de az előzetesek alapján úgy tűnik, szabályos mészárlós zombi-filmre futotta alkotói energiájából.
Bezzeg Quentin.
Számos jel arra utal, hogy Uma múzsa helyett most egyenesen egy feminista filmelméleti kézikönyv ihletésével látott hozzá a stílusgyakorlat megoldásához. A "double feature" moziélmény mellett ezzel a hetvenes évek egy másik kultúrtörténeti jelenségét is játékba hozza: a radikális feminizmus időszakát.
Maga a filmsztori sovánka, a (nőstény)ördög most is a részletekben rejlik. A jobb napokat is látott Kaszkadőr Mike még ma is különös gondot fordít szerszámjára, gyilkos fegyverként is használható egykori munkaeszközére: egy halálbiztossá buherált verdára, amelyben ülve bármivel ütközzön is, a találkozást csak ő éli túl. Gyanútlanul szórakozó lánycsapatokra vadászik, akiknek az a különös ismertetőjegyük, hogy kitűnően érzik magukat egymás társaságában, pasik nélkül is; végigfecsegik és filozofálják a filmet, csakúgy, mint a Kutyaszorítóban szín-nevű Misterei. (Akkor a Tarantino-rajongók mostantól csajos dumákat fognak nyomatni?!...) Ugratják ugyan néha egymást, de tapintható a köztük lévő bensőséges szolidaritás. A szövegelésből nagy vonalakban kirajzolódik a lányok személyisége, és QT ezt a rajzot nagy élvezettel és szimpátiával fösti. Márpedig ez ritkán szokott így lenni a filmek zömében, ahol a cselekvő hős, akinek a megnyerendő ügye van by default férfi. Mellette a nő ugyan kívánatos, ám jobbára csak sír vagy sikolt, és szerelmes a főhősbe. Ahhoz, hogy a néző átélje a filmet és izguljon az ügyért, az aktív szereplővel kell azonosulnia - tehát a férfival. Mivel a női főszereplő saját szituációval és egyénített tulajdonságokkal általában nem rendelkezik, eleve mellékszereplő, ezért a női nézőnek meg kell tanulnia nemet váltani, s egyszerre a férfi szemszögéből is nézni a filmet. Ezen a ponton fordítja feje tetejére, alkotja újra a női néző kedvében járva Tarantino a hetvenes évek ízig-vérig macho filmműfaját, a slasher movie-t (mondjuk úgy, mészárlós filmet).
Kaszkadőr Mike tehát koporsókülsejű autójával cirkál, és halálos kimenetelű ütközésekben fiatal nőket mészárol le. Amire azonban halálmagabiztosságában nem számít az az, hogy egyszer kaszkadőrnőkkel akad össze, akik a Menyasszonyhoz hasonlóan megtanulták már, amit a harctéren tudni kell. Egy lélegzetelállító autós üldözés során (aminek a feszültségét az adja, hogy az elején az erőviszonyok szégyentelenül egyenlőtlenek) egy hirtelen fordulattal a lányok kezdik diktálni a tempót, míg végül árokba taszítják az addigra már sebesülten jajveszékelő Mike-ot. Kiszedik a kocsiból, és súlyos ütésekkel földre terítik a viharvert sármőrt, végül pedig a legformásabb lábú bosszúálló körömcipője landol lendületesen Mike arcán. The End.
Quentin mindent megtesz, amit filmkészítő megtehet, hogy az üzenetnek esélye se legyen elsikkadnia, a többi egyéni felkészültség és hajlandóság kérdése. Az első gázolás után az ügyet nyomozó rendőr megalapozott gyanúként elmondja töviről hegyire, amit addig láttunk, beleértve az előre megfontolt szándékot és a különös kegyetlenséget - ám azt is, hogy a gyanúból valószínűleg soha nem lesz vád, hiszen a bűntény körülményei nem rekonstruálhatóak. Tisztára, mint a nemi erőszaknál. És tényleg, az autós ütközés és üldözés koreográfiája és szövegkönyve téveszthetetlenül az erőszakos nemi aktust idézi. "De miért?" - firtatja az erőszak okát ifj. Rendőr. "A szexről szól az egész", rágja szánkba még ezt is id. Rendőr. Azaz - e filmben a szexuális vonzerő kopásával - a nők fölötti dominancia elvesztéséből fakadó, nőgyűlöletté fajuló frusztráció csap így vissza.
Tarantino mesterkedése a befogadói véleményekben érik be. Miközben egyes férfikritikusok fanyalognak Tarantino mester új dobásán, vagy megkönnyebbülésként értékelik az "eleve antipatikus" csajok ronda halálát, egyes férfinézők pedig lakonikusan úgy nyilatkoznak, hogy ezt a filmet majd a nők fogják szeretni, a pasik meg nem, mások pedig levegő és azonosulásra alkalmas férfikarakter után kapkodnak a mozi végén, addig a Halálbiztos egyik Corvin mozibeli vetítését nyíltszíni taps és extatikus lányhangok zárták, akik távolmaradó ismerősüknek ismételgették telefonon, hogy miről maradtak le! A legjobb Tarantino-filmről! Kétségtelen, QT ismét megadta a női nézőnek, amitől oly sokszor el kell tekintenie: hogy nemváltás nélkül élje át a filmmesét. A nemváltás gyakorlását pedig az e téren tapasztalatlan férfinézőnek adta feladatul.
Nem egy női néző gyomrát feküdte meg ugyanakkor a szépíthetetlenül erőszakos filmzárlat. Ám ezt egyrészt előkészítette az a dialógus, amelyben egyikük - amikor a többiek helytelenítik, hogy önvédelmi célokra nem gázspray-t, hanem pisztolyt tart magánál - azt mondja, hogy ha valaki megerőszakolni próbálja, akkor ő nem megköhögtetni akarja az illetőt, hanem lepuffantani. Másrészt, ha a Kill Bill végén az ötpontos szívrepesztő technika netán túl poétikus módja lett volna a (főhős)nő életét fenyegető férfi(kultúrá)val való leszámolásnak, itt nincs finomkodás. Fenegyerekeskedése ne tévesszen meg; Tarantino nemcsak kokettál a tematikával: úgy mond határozott nemet a Mike-féle erőszakra, hogy egyszerre adózik a mészárlós film stílusjegyeinek és a radikális feminizmus problémafelvetéseinek.
