Mímeljen mámort Mansonékkal

Lehet, hogy egy szép pálya kezdete a Martha Marcy May Marlene című film, sőt lehet, hogy mindjárt két szép pálya kezdete, mert a főhősnő, Elisabeth Olsen igazán vászonra való jelenség, még ha az orráról egy kicsit megfeledkezett is a Teremtő, és a rendező, Sean Durkin biztos kézzel rendez, flashbackezik, hűt, hibernál és ravaszul fejezi be a történetét, hajrá mindkettőnek. Lehet, hogy egyszer filmtörténeti adalék lesz a sok M betűt felsoroló film, és akkor majd felhőtlenebb lesz a kapcsolata a nézővel. Mert most még felhős.

Ha keresem benne a jót, nem olyan nehéz megtalálni: hétköznapi és nyomasztó, hideglelős, mintha menekülni akarna valaki a valóság elől, és rá kellene jönnie, hogy a valóságnál csak rosszabb helyek vannak a világban. Martha egy szektához tántorog az életképtelenség okán, ahol átnevezik őt Marcy Maynek, és boldoggá kell tennie a sunyi szemű szektavezért, aki még nem hallott semmit harangozni a nők egyenjogúságáról. Történnek ennél súlyosabb dolgok is, így aztán Martha meglép, és megpróbál visszailleszkedni az úgynevezett normálisak közé. Csakhogy, amint az várható, a normálisak sem teljesen normálisak, és ezt egészen ragyogóan mutatja meg a nyomasztó arcberendezésű Hugh Dancy Martha sógorának szerepében, meg ha az ember kellő időt tölt távol a házak, karrierek, partik világától, akkor nyilván nem olyan könnyű visszailleszkedni. Meg aztán gyanús, hogy talán nem is érdemes.

Eddig minden rendben volna, egy kicsit olyan a film, mintha késett volna negyven évet, 1970-ben égetőbb volt ez a probléma, mára már többnyire belátják az emberek, hogy a család is olyan, mint a demokrácia, nem tökéletes, de nincs nála jobb. Most nekiállni, és leleplezni, hogy ezek a hippikommunák a főkommunárok miatt többnyire csak a szexuális és egyéb rabságban tartásra voltak alkalmasak, mondhatni eső után köpönyeg. De egy film persze lehet aktuális akkor is, ha lejárt problémákat old meg, amennyiben a szereplői és a története elég érdekes marad ahhoz, hogy meg akarjuk tenni velük az utat az egyeditől az általánosig, magyarul: ha értem, hogy ezt most miért mondják el nekem.

Nem is az a baj, hogy nem értem, hanem hogy nem érdekel. Átlátom a helyzetet hamar, átlátszónak és nevetségesnek tűnik a szép lábú lányokat kedvelő szektavezér feneketlen gonoszsága és manipulációja. Ami a legrosszabb: már egy órája tart a film, amikor ijedten veszem észre, hogy a négy névből még mindig csak hármat használtak el a történetben, még jönnie kell Marlene-nek is, és azt már biztosan nem fogom kibírni.

Aztán persze kibírom, és pimasz módon a vége a legjobb az egész filmnek, még dühöngeni sem lehet teljes szívvel. Csak várni Sean Durkin következő filmjére.