Leginkább a zenében szokták a szupergroup szót használni: arra, amikor a "nagy dobos", a "zseniális gitáros" meg a "legendás énekes" egy koncert erejéig összeáll mondjuk a Led Zeppelin garázsrockbanda-kori szintisével, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a minden eddiginél nagyobb közönség minden eddiginél több lóvét segítsen leakasztani.
Egy ilyen projektzenekar-szerű brigádot trombitáltak össze Benjamin Button rendkívül különös életének megörökítése miatt is: abszolút biztosra kell menni, az Oscart, abból is minimum ötöt, nem adják oda akárkinek. Hiába is állna tehát glédába a stáb egy csoportképhez, ekkora emberekből ennyi el se férne egy fotón.
A színészgárda - Pitt, Blanchett, Swinton és a legjobb mellékszereplő aranyszobrát garantálni hivatott Taraji P. Henson - csak a kezdet: a rendező jegyzi még többek közt a Harcosok klubját és a Hetediket (állítólag vannak Brad Pitt nélküli filmjei is), az író a Forrest Gumpot, a Münchent és a Suttogót, a zeneszerzőt nemrégiben Oscarra jelölték A királynő miatt, de még a sminkesek és speciális effektesek is szigorúan a legjobbak közül valók. A papírforma tehát annyira jó, hogy origamizni lehetne vele - és valóban: bár a film olyan csúnyán elhasalt a Golden Globe-díjátadón, hogy Brad Pittet azóta felhorzsolt állal fotózzák a paparazzók, Oscar-jelölésből összejött azért épp tizenhárom. Mindazonáltal aligha vitás, hogy nem árt az sem, ha van egy legalább fele ilyen nyerő alapötlet is. Azért meg elég elmenni a könyvtárba, és belenézni F. Scott Fitzgerald novellájába.
A történet az első, a Nagy Háború utolsó napján kezdődik, akkoriban, mikor egy fia elvesztésébe beleőrülő órásmester visszafelé járó órát avat egy pályaudvaron: hátha ettől visszatér az elhalt gyermek - sietnek megmagyarázni a metaforát, hogy gyengébbek is megértsék a film mélyebb rétegeit. Közben megszületik Benjamin Button, aki valami közelebbről meg nem határozott okból nyolcvanvalahány évesen látja meg a napvilágot, és amíg kis pajtásai az öregek otthonában (melynek lépcsőjén - micsoda szerencse! - a ded fizimiskájától megriadt apuka hagyja újszülött apró aggastyánját) el-elhaláloznak, ő egyre csak fiatalodik. Ezt a sztorit az elmúlt nyolcvannyolc évben vajon tényleg nem vette elő soha egy filmes sem? Úgy tűnik, nem - ám ez még így sem mentség arra, hogy a film e ponton meg is reked, és úgy marad majd' három órán keresztül.
Benjamin ugyanis igen könnyen megbarátkozik helyzetével, ahogy teszi ezt kivétel nélkül minden ismerőse is: ő csak éli életrajzi filmhez épp ideálisan romantikus és közepesen érdekes életét. Erőltetetten korhű és túl hibátlan, de legalább baromi nagyszabású díszletek közt matróznak áll, beleszeret két nőbe és az egyikkel összeházasodik, hogy aztán jó százharmincöt perc alatt a korábban vázolt alaphelyzet elvezessen az első komoly lélektani problémáig: hogyan legyünk példás apák és szerető házastársak, ha küszöbön áll a gyermekké, majd csecsemővé válás?
Sehogy, hangzik a válasz, s ez szívfacsaróan szomorú. Ahogy az is, hogy csak ennyire futotta.
