A török Serdan Akar készített egy hollywoodi-bollywoodi filmet, amelyben minden annyira az, ami, hogy nagyon. Fehér a fehér, fekete a fekete, árnyalatok nincsenek. A Farkasok völgyében a dramaturgia kristálytiszta, mint az indiai kaland-, az ideológia egyenes, mint a szovjet háborús, a romantika szárnyaló, mint a mexikói szerelmes, a technika perfekt, mint az amerikai harcos-robbantós filmekben. Két dolog miatt nézhető mégis ez a furcsa küvé: az egyik, hogy végre elkenik a demokráciaexportőrök száját, a másik, hogy minden idétlensége ellenére van benne feszültség.
Az önmagában mulattató, hogy a Sam Marshall nevű szereplő - alighanem az úgynevezett negatív hőst hozó Billy Zane az egyetlen, európai szemmel is komolyan vehető színész a filmben - nem a világ megváltására, hanem az igazak leigázására szövetkezett, egyebek közt személyesen Jézus Krisztussal. Nem ehhez vagyunk szokva: az amerikaiak köztudomásúan szépek, okosak és jók, telehintik liberális demokráciával a Föld valamennyi országát, amelyek erre rá is szorulnak, és a végén mindenki boldog, még ha nehézségekkel kövezték is ki a tanulási folyamatot. Az amerikaiak birtokolják a tudást, mint egy fészekalja gyurcsányferenc, keményen harcolnak, győznek, és néhány nyiszlett mellékfigura kivételével életben maradnak, majd addig élnek, amíg meg nem halnak - de mindenképp tovább, mint a végefőcím.
A török Serdan Akar - vajon rokona-e a rendező Akar Lászlónak? - megfordította a képletet. Az ötletet a pucér valóság szülte - based on a true story, ugye -, 2003-ban egy amerikai egység Észak-Irakban zsákot húzott néhány szövetséges török katona fejére, akik ezt zokon vették. Az eredeti eseményeknek mi lett a folytatásuk, nem tudom, de kétséges, hogy valamely megalázott katonának a valóságban is volt tökös titkosügynök testvére, aki kezébe vette az ügyet, és cakkpakk helyretette az egész megszálló amerikai hadsereget. A filmben persze volt.
Természetesen az elejétől kezdve nem fér hozzá grammnyi kétség, hogy az arra hivatottak véghezviszik, amit megkövetel a haza. A rendező számunkra szokatlanul lényegre törő - mondhatni, együgyű - szimbólumokkal dolgozik, már az elején előkerül az ezeréves tőr, amelynek értelemszerűen megvan a könnyedén kikövetkeztethető dramaturgiai funkciója, de a több ezer éves falakról és kövekről is tudni, mi a szerepük. Nem hiányozhat a bölcs sejk sem, aki a béke vallásának tanításai jegyében oktat ki önmagát öngyilkosan felrobbantani óhajtó másodfőhőst, vagy veszi ki a szablyát az újságírót lefejezni készülő halálbrigád ifjú vezérének kezéből.
A kurdok, törökök, arabok időnként táncra perdülnek és énekelnek, ezzel is érzékeltetve a fő üzenetet, miszerint tessék tisztelni mások másmilyen identitását. El is magyarázzák ezt szó szerint: amíg nem voltak ott az amerikaiak, addig a népek egymást szívatták, pedig előbb is észrevehették volna, hogy testvérek ők, akiknek mindig is békében, jószomszédul kellett volna élniük. Ideje lenne ráébredni erre - magyarázza a török rendező -, legalább most, amikor az amerikaiak a kurdoknak odaadták a hegyeket, az araboknak a sivatagot, a törököknek semmit, maguknak meg megtartották az olajat.
Természetesen minden amerikai minimum akkora féreg, mint Jeremy Irons a Die Hard 3-ban, vagy még annál is férgebb. De mivel az alkotók úgy gondolhatták, a nézők számára a pőre gonoszság kevés, ezért a főbarom jellemét fundamentalizmussal is felruházták - ez nyilván érthetőbb -: szegény Zane a film kulcsjelenetében három percig imádkozik lehajtott fejjel egy csillogó feszület előtt.
A végén minden a helyére kerül, négy darab török hős meg egy jobb sorsra érdemes ifjú hölgy három pisztollyal és az említett tőrrel kiosztja a rájuk támadó amerikai regimentet, hiába jönnek gépfegyverekkel és gránátvetőkkel. Ám a legérdekesebb az, hogy minden primitívsége ellenére a film itt-ott így is működik, van néhány feszült perce, amikor a székhez szegeződik a néző, és drukkol veszettül. Már ez is valami.
Mindazonáltal aki szereti, ha a nagyképű és nagypofájú amerikaiakat kardélre hányják és golyóvégre fogják - frissen, viccesen, színvonalasan -, inkább kerítse elő valahonnét és nézze meg Alekszej Balabanov Testvér 2. című orosz filmjét 2000-ből. Kár, hogy nálunk csak egy Európa-filmhéten vetítették. Ebben a műfajban az a klasszikus klasszis. És még a soundtrackje is nagyon jó.
